Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Kovács István: Constantin Ţoiu: A kísérő; Miron Białoszewski: Infarktus; Jiři Šotola: Szent a hídon; Vincent Šikula: A katona; Lojze Kovačič: A valóság
t a Csehszlovák Köztársaság koldusa lesz.(Micsoda egyéni történelmi igazságtalanság!) Életkedve azonban ekkor se hagyja cserben. (Tersánezky regényhőseire emlékeztet alakja.) Tulajdonképpen elégedett, sőt boldog ember, aki örömét leli az évszakok lüktető, reményteljes váltakozásában, a tájak szépségében, a bizonytalan reggelik- ebédek-vacsorák átélt ízeiben, a nap és a tűz melegében, stb. Öuris mindenkivel egyenrangú félnek érzi magát, hiszen világlátott ember, aki énekelt Bartók úrnak, idővel rögeszméjévé válik, hogy közeli ismerőse volt Martinengo kapitánynak, a pozsonyi tűzoltóegylet alapítójának, s Bécs legszebb asszonyát is szeretőjének mondhatta ... buris 1944-re, úgy látszik, elfelejti, hogy egy altiszt nem lehet partnere egy őrnagynak, egy megszállt nemzet invalidusa egy felsőbbrendűséget hirdető birodalom parancsnoki képviselőjének. Ha ennek tudatában van, talán nem ül le ia kocsmában, hogy — mint bajtárs a bajtársnak — beolvasson a hitlerista főtisztnek, jóllehet saját szemével látta, micsoda kegyetlenségre képesek annak katonái. A „beszélgetés” záróakkordjaként Durls az őrnagy képébe vágja a kocsma maradékevő kandúrját. Miután az iskola fáskamrájába csukják, még reménykedik, „hogy itt hagynak éjszakára, egy kicsit meg akarnak büntetni, aztán majd elengednek.” És mégis, mintha tudatosan vállalta volna az áldozatot. Mert miután a parancsnok marka megtelik buris első világháborúban kapott kitüntetéseivel, felakasztják... Vincent Sikula a XX. század első felének duna-völgyi emberéről készített hiteles portrét A katonában. (Madáchi Európa, 1984) Lojze Kovadc: A valóság A kiváló szlovén író, Lojze Kovaóié könyve — életrajzi vallomás. Megrendítő valóságot tár elénk. Mert mennyire megrendítő az, amikor az elítélt múlt emberellenes bűnei megismétlődnek, amikor a múlt áldozatairól kiderül: áldozatai a megváltóinak hitt) jelennek is... — s így jövőjük kétséges. Mi volt az író, pontosabban a valóságos katonai írnok bűne, aki megfagyott kezével már eleve áldozata lett a néphadseregnek? Az, hogy tanácstalanságában elvezényelte a századot a kondértól, amelyből embertelenül erős lecsóféleséget mértek ki nap mint nap, miközben — ki tudja, milyen elgondolásból — lehetetlenül kicsire porciózták az ivó-, mosogatóvízadagot. Mint kiderült, a lábadozó írnok ezzel végzetes, jóvátehetetlen bűnt követett el. — „A népnek össze kell húznia a derekán a nadrágszíjat, hogy kenyeret adhasson a hadseregnek. Neked is, hogy zabálhass, te szabotőr! Beleköptél, ellökted az ételt, amit a mi népünk adott. Ezt tetted ”— szajkózta előre a vádat a politikai biztos százados .. Mennyire ismerősen csengenek ezek a szlovénul fogalmazott nyelvi fordulatok: az összehúzott nadrágszíj, a kenyeret adó nép, a lehetetlenül kis vízadagot is az imperialisták malmára hajtó szabotőr stb. A negyvenes évek végének, az ötvenes évek első felének kulcsszavai ezek, s mint Kovaóié könyvéből kiderül, a „kisemberre” nehezedő valóságot illetően nem sok különbség volt a jelzett korszakban a térség országai között. Hasonló tettéért és múltjáért Kovaöiénak éppúgy kijutott volna ugyanabból a megalázó igazságtalanságból, büntetésből ideát is. 671
