Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Kovács István: Constantin Ţoiu: A kísérő; Miron Białoszewski: Infarktus; Jiři Šotola: Szent a hídon; Vincent Šikula: A katona; Lojze Kovačič: A valóság

történtekre is már az egészséges (?) ember reflexével reagál. Amikor kitörik szobájuk ablaka, három napot kell könyörögnie, hogy berakják az ép üveget. Türelmes, mint aki tudja, nincs más választása. Most már csak a türelmes fegyelem tarthatja életben. 1983-ig futotta türelméből.

Biaioszewski a már ismert írói eszközeivel vázolta fel betegségének és gyógyulásának életképeit. Mintha ezer és ezer fényképet készített volna, amelyek egyikét homályosabban, másikát élesebben másolta és nagyította papírjára. E képek azonban még elmosódottságukban is pontosak. S ami a művészi erényük, hogy végül is egy filmmé — (vagy egyszemélyes színművé?) — állnak össze. Helyenként még azt is mondhatnánk; izgalmas filmmé, de lehet, hogy halálosan unalmassá — a befogadó lelkiállapotától függően.

Az a pattogó, vibráló nyelv, amely B ialoszewskinek a varsói felkelésről szóló, magyarul is megjelent naplójában, a Napraforgók ünnepében nemegyszer idegesí- tőnek tetszett, az Infarktusban — Kerényi Grácia fordításában — telitalálat.

(Európa Könyvkiadó, 1981.)

Mintha Jifi Sotola a Nyársra húzva címen 1979-ben magyarul is megjelent regényének főhősét, Csirke Mátyást támasztotta volna fel a Szent a hídon Jánoskájában. A különbség az, hogy Matyi kevéssé körvonalazott történelmi figura; egy talpraesett csavargó — noha az író bizonyos dokumentumokat rávonatkoztat —, míg Jánoska, „a tökmag”, valóságos személy: „a hidak szentje s gyónási titok vértanúja ...” Élete bizonyos szakaszában Sotola ugyanolyan ágrólszakadt csavargónak ábrázolja őt is, mint a napóleoni korszak Matyiját.

Nepomuki Szent János Sotola ábrázolásában — a cseh egyház jámbor paprikajancsija, akit a római és az avignoni pápák viszálykodásának változó árnyékában marakodó cseh egyházfők kényük-kedvük szerint állítanák alantas érdekeik szolgálatába. Holott Jánoskának csak egyetlen célja van: gondtalanul, a mindennapi jóllakottság nyugalmában élni. Akarata és tehetsége ellenére lesz belőle Johannes de Pomuk, egyházjogi doktor, zateci főszerpap, vysehradi kanonok és prágai érseki helynök, akit a gyenge jellemű, züllött Vencel (király számítóan romlott, de tehetséges tárnokmestere, Huler a korrupt, részeges Jesek bíróval halálra kínoztak Holttestét ezt követően a Moldva vizébe dobják, hadd marakodjanak majd egy véletlen vízbefúlt tetemének birtoklásáért az álság szerzetesrendjei.

Regényében tehát Sotola nem a legenda Szentjét kelti életre, akit IV. Vencel király azért kínoztatott meg és dobatott 1383-ban a Moldva folyóba, mert nem volt hajlandó felesége, Johanna gyónásainak tartalmáról neki beszámolni. Az író látszólag a történelmi tényékhez igazodik regényében. Jenstein János, aki 1381 és 1396 között volt prágai érsek, ugyanis arról számol be a római pápának írott, IV. Vendelre panaszkodó levelében, hogy a király „1393-ban megkínoztatta és a Moldvába fojtatta általános helynökét, Nepomuki Jánost. A gyilkosság oka egyházi jogokkal kapcsolatos nézeteltérés volt. Az általános helynök az érsek megbízásából, a király kifejezett akarata ellenére jóváhagyta Kladrub kolostorában egy új apát megválasztását.” Sotola azonban ideológiai-regénypoétikai elképzeléseinek teljesen alárendeli a tényeket, s majdnem olyan kötetlenséggel módosítja őket, mint a legendák.

669

Jiri Sotola: Szent a hídon