Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Kovács István: Constantin Ţoiu: A kísérő; Miron Białoszewski: Infarktus; Jiři Šotola: Szent a hídon; Vincent Šikula: A katona; Lojze Kovačič: A valóság

beszélő, aki a „legvadabb” fordulattól se riad vissza, hogy sztorijainak erejét, érdekességét fokozza. A megerőszakolt szektázó lány, Siilvia szerelmi bonyodalmától, Pavelescu ellentmondásos alakján és tettein át, Eventia és Casimir Voileanu egykori „szívhasogató” históriáján keresztül Titi Sterisina véres amerikai kalandjáig majdhogynem minden történetváltozat terítékre kerül a könyv lapjain.

A német mesterlövésszel pokoli megpróbáltatások árán végző Patramciu (mel- lékjalakját érezzük a leghitelesebbnek. Csak az ő zsákmányolt messzelátójának nagyítólencséjén át szemlélődve javasoljuk olvasásra — Kolozsvári Pap Lászlónak egyébként kitűnő fordításában — A kísérőt. Ha elsőnek ezt vesszük kézbe, nem csalódunk. Ahhoz, azonban, hogy az írót közelről megismerjük és közel érezzük magunkhoz, elolvasnunk a Vadszőlölugast kell.

(Európa Könyvkiadó, 1984.)

Miron Bialoszewski: Infarktus

Miron Bialoszewski az ún. „56-os nemzedék” egyik legkiemelkedőbb, legnagyobb hatású, de egyben legellentmondásosabb alakja. A lengyel kísérleti színház egyik első képviselője, aki egyszemélyben volt drámaíró, rendező, színész és — lakása révén — színháztulajdonos. 1983-ban bekövetkezett hirtelen halálával életműve lezárult. Halála hirtelen következett be, de nem váratlanul: a második infarktus végzett vele. Az elsőről még lehetőségében, kedvében állott vallani. Sajátos confessiója magyarul is megjelent — igaz, különösebb kritikai visszhang nélkül.

Biaíoszewski mintha az infarktusban is korábbi prózaköteteinek személyes történeteit, itörténetecskéit folytatná. De ez a folytatás nem a köznapi, többnyire banálisnak tetsző események, esetek halálosan komoly elcsevegése. Ezt a történetet valóban beárnyékolja a halál, s az író éppen az árnyék eloszlásának folyamatát írja le. Patetikusahban azt is mondhatnánk, hogy a feltámadás egybemosódó fokozatait eleveníti meg. S ezt valóban bravúrosan teszi.

Könyveimnek esetleg találóbb lenne a Lábadozás. Mert az infarktus, a vér halálos robbanása; egy pillanat csupán — az ezt követő idő már a lábadozásé. Még akkor is, amikor az író — túl a krízisen — azt érzi csupán, hogy időtlenül fáradt — s közben fölfedezi a fényt és az árnyékot. Azután kezd kirajzolódni előtte az orvos és az ápolónő. És természetesen a betegtárs. Majd azt is észreveszi, hogy ezek az emberek beszélnek. Lassanként a szavak jelentését, a mondatok értelmét is felfogja. Apránként újra életre kel. Egy-egy ápolónő, orvos, betegtárs viselkedése különféle jelkép-holdudvart kerekít az adott személy köré. A legfontosabb, hogy ezek az emberek életet nyernek a tudatában, de ez egyben már az ő életét is jelenti. Hiszen életeink elválaszthatatlanul összefonódnak. Az író olvasni akar. Rájön, hogy ő Bialoszewski. Barátai meglátogatják. Utánuk ömlik a külvilág. Megmozdul... fölkel ... tesz pár lépést... sétál... Hazamehet.

A könyv tekintélyes szövegrésze az innowrocláwi rehabilitációs szanatóriumhoz kötődik. Bialoszewsfcit ide utalják be. Egyik szobatárs egy magyar mérnök — (byd- goszczi asszony a felesége), a másik egy Vilnából elszármazott lengyel. A szanatórium a világ előszobája az író számára. Innen már a városba is kimehet. Sorba kell állnia ... Amit vásárolni akar, az éppen hiánycikk. (E tekintetben máris a társadalom egészséges tagjának érezheti magát.) Vagyis kezd abba az állapotba visszakerülni, amelyből a december elején bekövetkezett infarktus kiragadta. A kórházban

668