Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Kovács István: Constantin Ţoiu: A kísérő; Miron Białoszewski: Infarktus; Jiři Šotola: Szent a hídon; Vincent Šikula: A katona; Lojze Kovačič: A valóság
KOVÁCS ISTVÁN Constantin Toiu: A kísérő Az a jó politika, amelyik a mindennapok szintjén észrevétlen, de mozgása mégis kiszámítható, ellenőrizhető, s ha szükséges; befolyásolható, változtatható ... Annak mechanizmusát, hogy a társadalmi lét, és így az egyén számára kénytelen-kelletlen keretet biztosító politika miként válik közösséget fojtogató kalodává, olyanná, amely a potenciális áldozatok riadt tudomásulvételével vagy öntudatos tapsával állítja pellengérre — vagy rosszabb esetben: „segíti” másvilágra — az éppen „soros bűnöst”, a kortárs román irodalomban talán Constantin foiu ábrázolta a legmeggyőzőbb művészi erővel. Híres regényében, a Vadszőlőlugasban a „főhős-főbűnös” Chiril Merisor a börtönben a jágergatyája szárára akasztja fel magát. Hét évvel ezelőtt, hogy „a történelem (...) hosszasan kifújta volna a levegőt hatalmas tüdejéből, mielőtt frissel szívta volna tele”. Vagyis 1958-ban. Mi volt a bűne? Értelmezni próbálta a világot? Nem. Ö egy eleve „értelmezett” világban élt. Az ötvenes években nem volt mit értelmezni — egyénileg, „partizánmódon” — hiszen az esetleg a kétkedés árulkodó gyufalángját is felvillanthatta az agyakban. Chiril csak fogódzókat keresett tétova gondolatai számára. Kísérletet tett a gondolkodásra. Ezt — meggondolatlanul — dokumentálta is. — S a látszólag ártatlan idézetekkel teleírt füzetet — (Gorkij- és Lenin-citátumok is sűrűn szerepeltek benne) — elvesztette. Ezzel munkát adott a „szervnek”, amelynek — különösen 1956 után — egyre inkább bizonyítani kellett, hogy szükség van rá. Jobban, mint máskor. A személyi kultusz ideje az állandó bizonyítások és a hamis bizonyítékok kora. Áldozatai annál tragikusabbak. Mindenki elítélhető és mindenki rehabilitálható. (Merisor is.) Ennek torz, de mégis valós világát mutatja be lebilincselő elbeszélő készséggel, mély lélektani megjelenítő erővel, fanyar filozófiával, pazar nyelven a Vadszőlőlugas. Tudatában van-e az író, mennyire árt — (önmagának is) — ha a remekmű után férctermék -kerül ki a tolla alól? Márpedig A kísérő legfeljebb közepes munka a Vadszőlőlugashoz képest. Miért? Nem lett-e Toiu száméra osapd-a az a cél, hogy új könyvében azt a korszakot — a hetvenes évek középső harmadát — is megjelenítse, amikor a Vadszőlőlugast írta? Nem lett volna-e jobb ennek ábrázolásával a történelem újabb mély lélegzetvételéig várni? Ennek híján az író szinte szükségszerűen egy -kis falu belső világának feltérképezésével próbált kora társadalmáról is hitelesnek szánt rajzot kerekíteni. De e belső világ felkavart, zavaros, akár a dagonya peremén buzgó forrás. Ahhoz ugyanis, hogy e sajátos társadalom-ábrázolatból ki ne maradjon a város — vagyis viszonylag teljes legyen a kép — az író mesterkélt környezetet hoz létre; egy tv-felvétel ürügyén „megrakja” (és meglakja) a falut városiakkal, főleg diákokkal, s rendhagyó — voltaképpen hamis — helyzetek sorát teremti meg. A regény cselekménye az egyik diák, a „meteorológus” Gigi Cristescu jelene és múltja köré szerveződik. Igaz, esetenként csak lazán kötődik alakjához. Több történet ki is szakad „vonzásköréből”, mondhatni, különálló elbeszélésként is megállná a helyét. Mert A kísérő tulajdonképpen önálló, és egymáshoz szervesen kapcsolódó jelenetek laza füzére. Olykor az az érzésünk, hogy elregényesített színmű... A hetvenes évek népszínműve... A televízió akár „CLOPENI, városi község”-ben is fölvehetné, majd sikerrel sugározhatná. Ugyanis szórakoztat, foiu itt is kitűnő el667
