Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Halmágyi Miklós: Történelmi relativitáselmélet (Páskándi Géza: A szabadság színeváltozásai)
be a gyermekbetegség szó, mert a gyermek hajlamos a felnőtt utánzására? Nem egyoldalú-e azt állítani, hogy a második világháborúban a hitleri hatalom ellen összefogó népek a nyelveket, kultúrát, hagyományokat felszámoló, vagy felszámolni szándékozó hitleri eszme ellen harcoltak, s nem konkrét veszélyeztetettségük ellen? Persze mindez semmit sem von le Páskándinak abból a történelmi szemlélete által vezetett meglátásából, hogy a szabadság-fogalmak, eszmények kortól, időtől, végső soron a történelemtől függő meghatározások. Mint ahogy ámyalatgazdag és meggyőző megállapítása az is, amit Bizánc promiszkuitív, vagyis az ideológiát a gazdaságnak alárendelő államszerkezetéről mond. Kérdéses inkább az, ahogy Páskán- di a történelmiségből kiindulva szubjektivizálja a szabadságfogalmat, mégpedig a következőképpen. „A szabadság mindig konkrét, történelmi-társadalmi s egyben létezéspszichológiai szinonimában jelenik meg, és ragadható meg” — mondja Pás'kándi, s ez utóbbi kategóriával olyan vizekre evez, melyen állandó a hajótörés kockázata. „Az embereknek tehát nemcsak térigényük van, hanem szabadságigény (szellemi térigény) is munkálkodik bennük” — folytatja. „Más felfogása van az indivídum szabadságáról egy tőlünk távol élőnek s egy európainak. De még Európán belül is ingadozik ez a szabadságigény. Törvény a szabadság színeváltozása.” A fentiekből két dolog következhet. Ha Páskándi „létezéspszichológia”-fogalma individiuál-pszichológiai kategóriát takar (amely feltételezés talán nem teljesen logikátlan), akkor a következő — igaz, ki nem mondott — lépés csak az lehet, hogy az szabad, aki annak érzi magát. A szabadság-fogalom ilyen módon való relativizálása aligha állja meg a helyét, főleg ha a hamis tudat és a manipuláció fogalmait sorakoztatjuk fel ellenében. Viszont ha a „létezéspszichológia” valamiféle kollektív tudatra vonatkozik, Páskándi érvelése elfogadható, logikusan illeszkedik eddigi mondandójába. Mindenesetre nem ártott volna, a tévedések elkerülése végett ezt a kategóriát jobban körüljárnia. Van némi ellentmondás abban is, amikor Páskándi arról beszél, hogy a nép- szaporulat alakulása egyenes arányban van azzal, hogy az adott nemzet mint nemzet milyen perspektívát lát maga előtt. Másutt ugyanakkor azt mondja, hogy a szaporodáshoz nem annyira jólét, mint inkább némi öntudatlanság kell (ami aligha vonható kétségbe). Csakhogy ez az öntudatlanság ha nem is zárja ki, de igencsak körülményessé teszi a nemzetben való gondolkozást (lásd harmadik világ). Páskándi nagyszámú jó, sőt egészen nagyvonalú észrevétele közül — melyek persze magukon viselik a szépiró „kezenyomát” — csak néhány hordozza magában az esetleges tévedés lehetőségét. Tanulmányai összességükben egységes koncepció gondolatgazdag kifejtései. Annak idején A tudat lakáskérdései például az Élet és Irodalomban folyó vita egyik legkidolgozottabb és legeredetibb állásfoglalása volt. Ha tartalmaz bizonytalan kategóriákat, vitatható tételeket, ezek a historizmus „túl- következetes” alkalmazásából adódnak, melynek során az ok-okozatok láncolatába kénytelen feltételezett láncszemeket beiktatni, gyakran az írói képzelőerő segélyével. A kötet fogadtatása viszont jelzi, hogy Páskándi olyan témákat vetett fel, illetve olyan témákra reagált, melyek élő és érzékeny problémái társadalmunknak, szellemi életünknek. Az állásfoglalás esetünkben tehát nemcsak megkerülhetetlen, de írói kötelesség is. (Magvető, 1984) 666
