Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Halmágyi Miklós: Történelmi relativitáselmélet (Páskándi Géza: A szabadság színeváltozásai)
HALMÁGYI MIKLÓS Történelmi relativitáselmélet PÁSKANDI GÉZA: A SZABADSÁG SZÍNEVÁLTOZÁSAI Könyvtárnyi az a filozófiai, teológiai, szociológiai irodalom, amely az emberi szabadság, az indivídum szabadságának problémájával foglalkozik. Egyetlen valamirevaló filozófiai rendszer, de vallás sem kerülhette meg ezt a lét alapvető kérdéseihez szorosan hozzátartozó fogalmat. S azt, hogy megnyugtató válasz eddig nem született, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ez a képzeletbeli könyvtár folyamatosan és jelenleg is tovább gyarapodik. Holott látszatra a dolog egyszerű: a szabadság ugyanis az az állapot, helyzet, amelyben valaki, valami szabad. Szabad pedig az az ember, aki tevékenységében, magatartásában, jogaiban nem korlátozott. Igen ám, de ha a fentieket elfogadjuk, rögtön etikai, morális, jogi és egyéb jellegű problémák merülnek föl. Mert ha valakinek jogai vannak, az már eleve korlátozást jelent. Aztán kitől függ ezen jogok kiterjedésének köre? Ki szabja meg a magatartás normáit? Ki dönti el, hogy az adott tevékenység nem káros-e egy másik indivídumra vagy a társadalomra? Ha az egyén önmaga dönt saját cselekedetei felől, akkor eleve korlátot jelent számára önnön szellemi képessége, ha más dönt, hol az indivídum szabadsága? Egyszóval eme könyvtárnyi szakirodalom valószínűleg legelfogadhatóbb megállapítása abban testesül meg, hogy nincsen abszolút szabadság, vagyis a szabadság relatív, mint annyi minden más. Nem csoda, ha Páskándi Géza legújabb esszékötete, A szabadság színeváltozásai nagy érdeklődéssel várt és fogadott állás- foglalás volt a fenti polémiában mindazok számára, akiket e kérdés érdekel (márpedig kit nem érdekel?). Várt, annak ellenére, hogy a kötetet alkotó négy tanulmány már korábban, (1974 és 82 között) folyóiratokban kivétel nélkül megjelent. Nem vitás, így együtt, az eltelt éveket figyelembe véve újat és többet jelentenek, mint külön-külön. A korábbi vonatkozások átértelmeződnek, a központi szabadság-probléma kiegészül és átértékelődik a történelmiséggei, s olyan szempontokkal, melyek korábban sem általában, sem Páskándi okfejtésében fel nem merültek. Mert bár a négy írás közül a szó szoros értelmében csak az utolsó, a Szabadsajtó és szabad- ságszinonímák foglalkozik konkrétan a kötet címében foglaltakkal, mégis minden más, amiről Páskándi beszél — Bizánc, képrombalások, restaurációk, nemzeti kérdés, nyelv, .népszaporulat — ebben a relációban nyeri el végleges értelmét. Bizonyítva, hogy minden kérdés végül is visszacsatolható, sőt vissza is kell hogy csato- lódjék a szabadság-eszmények problémaköréhez. Nem világmegváltó kinyilatkoztatás formájában. Páskándi nem akarja a meg- határozhatatlant meghatározni, mindössze sajátos szemszögből, a „meditáló szépíró” szemszögéből járja körül, történelmi „menet közben”, ami inkább a frappáns részmegfigyeléseknek kedvez, mint a definiáló beléhatolásnak. Ez a történelmi „menet közben” ezért ellentmondásos. Nemcsak azért, mert a jelenre alkalmazott múltbéli analógiák nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, hanem azért is, mert Páskándi, miként ezt már sokan elmondták róla, sokszor elég sajátos módon értelmezi a történelmet. Azaz nem annyira értelmezi, mint inkább — egy-egy jelenséget vagy jelenségcsoportot kinagyítva — élesebb polémikus hipotéziseket alkot, melyek az olvasót is vitára ingerük. Kérdéses például, mennyiben tekinthető a bizánci görögség által terjesztett szláv liturgia az évszázadok múltán bekövetkező vallási reformáció előképének. Vagy hogyan bizonyítható, hogy Leninnek a túlzó baloldaliságról azért jutott eszé665
