Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Küldetésvágy és vereségtudat (Pék Pál: Nyár füstje)

a külső, hanem a belső, lelki önéletrajz, egy jóval erősebben érzelmi-indulati, semmint gondolati gyökerű autobiográfia bontakozik előttünk a Nyár füstje lapjain. Fiktív léthelyzetekben, modellérvényűnek szánt vagy vélt szituációkban meditál és eszmélkedik legtöbbnyire a lírai én. Pontos a szerzői önjellemzés — a Visszhang c. antológiában (Zalaegerszeg, 1983.) olvasható konfesszióból idézzük —: „Bizonyos általánosan megfogalmazható dolgok megragadására törekszem. [. ..] A világ nem »egy-az-egyben« ábrázolódik verseimben. Ritka eset, hogy valóságos tényt, gondolok tovább, inkább intellektuális hatások késztetnek versírásra — tehát irodalmi hatások is. Nem vagyok »daloló« költő, aki mindenből verset csinál. [...] Leggyakrabban állapotverseket írok” (a mi kiemelésünk!). Több-kevesebb megszorítással tehát (s persze korántsem az osztrák poéta színvonalán) illenek Pék Pálra is Rilke híres, programadó szavai: „Denn Verse sind nicht, wie die Leute meinen, Gefühle (die hat man früh genug), — es sind Erfahrungen” (Die Aufzeichnungen des Malte Lau- rids Brig ge). A nagykanizsai költő feltűnő képsűrűségű „állapotversei” (említett vallomása a képek rendkívüli fontosságáról és funkciójáról is beszél) úgyszintén tapasztalatokat összegeznek, íródván a léthelyzet-tisztázás igényével. Nemegyszer tűnnek föl időszembesítő struktúrák: bennük a gyermekkor édene, problémátlan tota- ldtáshite ellenpontozza a felnőttkor illúzió- és identitásvesztését, teljességhiányát (pl. Levélféle M-nek), másszor önfelszólításba átcsapó önmegszólítások tolmácsolják a válságszituáció döbbenetét és parancsolják az énazonosság maradókának őrzését (A hang, Csupán a rácsok, Vis inertiae). Előbb csak a személyes életút, majd az emberiség útjának jelképévé, borzongó látomásává növekszik a Weimart és Buchen- waldot szembesítő költemény, szétzúzván a békét, az idillt a halálgyár lidérces víziójával, jelölvén meg egyetlen „perspektívaként” az értelmetlen pusztulást (Egy kiállítás képei). A kötet egyik legjobb, legerőteljesebb darabja ez a vers, bár a magunk részéről fölöslegesnek találjuk benne a direkt, összefüggésmagyarázó gesztusokat — kivált a lezárásban.

Kettős — személyes és nemzedéki — kiábrándulás indukálja Pék Pál csőd- és kifosztottságtudatát. „Lefüggönyzött ifjúság csak, // mi sugárzik, // de napja nincs —” — vallja meg mindannyiunk felnőttszomorúságát, örök s hasztalan sóvárgását a vers (Csupán a rácsok); „Hordom már arcom, mit a sok / / arcáról téptem” — panaszolja a személyiségválságot, az önalkotás lehetetlenségét egy másik (Arc); „Em- lékké-süllyedt kertjeinkből / / arcod nyugalma megszökött” — riad a jóvátehetetlen kiüresedésre a szerelem metamorfózisát, börtönné szigorodását regisztráló harmadik (Körbeért világ). S a magánérvényű dszillúzió, a jelképes falak közé záródó sors fájdalma és rettenete gyakorta nő át nemzedékibe, közösségibe. Szánalmas-nevetséges „bohóc”-ként lépnek elénk a költők (Mit akartok, Vis inertiae, Egy kiállítás képei), „... malom-hazánk” közönyösen megőrli vagy kiveti a jobbítani akarókat (Árok), illetve: „...ügyünk // e kornak mit sem ér” (Hová mégy ma Uram?), „A mártíromság csöndbe fúlt” (Lüktetés). S mi marad, ha „Innen a láng is megszökött II s Betlehem távol // nem magyar” (Sürgöny P. G.-nek), ha „...a balták népe — kaparj kurta! — // egy hazát kifakít...?” (Európa útjai), ha „Kitaszít: // a hit előbb, a jövő végül, II a tövis nép, a lágy homok” (Lüktetés)? Valóban csak valaminő irracionális hit és bizakodás, a jobbak, a költők intése és figyelmeztetése a tán még visszaszerezhető teljességre, szépségre, emberségre, hiszen — bizonnyal tudatosan idézi Ady Endrét a szó — „... szívünk alatt földet rendít / / a szárnyas testű mag” (Európa útjai). Citátumaink egyben azt is igazolják: nem a felismerések újszerű, netán reveláló volta, hanem a panasz, a fájdalom intenzív dallama az igazán megkapó Pék Pál kötetében.

„Aki valamely költőt a legmélyében megérteni akar, annak elsősorban a nyelvét kell tanulmányoznia” — vélte Babits —, elvégre „A szavak egymásutánja a képzetek egymásutánjának felel meg”, s ekként: „A nyelv tanulmányával meg lehet állapítani az asszociáció alaptermészetét, azt, ami benne öröklött és tanult; [...] kinyomozni ... az olvasmányok és látványok hatását a fantáziára” (Tanulmány Ady- ról). Eleddig értelmeztük inkább Pék Pál líráját, értékeléséhez Babits véleményét

662