Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Küldetésvágy és vereségtudat (Pék Pál: Nyár füstje)

hívnók segítségül. Küldetésvágy és vereségtudat párfogalmával véltük jellemezhetni e költészetet, hisz nyugtalanság, döbbenet és lázadás vibrál vagy üvölt a Nyár füstje legtöbb darabjából. S tükre ennek a stílus, a nyelvhasználat megannyi jellemzője, a szóhasználat csakúgy, mint a mondattani sajátosságok. Diszharmóniáról, kevés reményű sóvárgásokról hoznak hírt a többnyire nagy affektivitású, tág asszociációs mezejű szavak, a merész összetételek („fényüres”, „égüres” stb.), nemkülönben a két uralkodó mandattípus. Pék Pál egyaránt kedveli az elliptikus (kihagyásos, ka- leidoszkopikus), lényegük szerint rövid struktúrákat, valamint az asszociáló, hosszú (kitérésekkel, közbeszúrásokkal dúsított) parentetikus megoldásokat. „Állapotverseibe” jól illik a statikusság jelzője, az erős nominalizáló tendencia, izzó nyugtalanságáról meg a rohanás, repülés jelentéskörébe tartozó igék árulkodnak. Tépettsége gyakorta ölt testet montázst idéző zeugmáiban, alineáris, diszparát halmozásokban vagy paradoxonokban, ritka elnyugvásait anaforikus és epiforikus ismétlések őrzik. (A példák sokaságától — hely hiányában — eltekintünk.) Írásjeleket használó mondatai között feltűnően sok a kérdő és a felkiáltó, s elhallgatást, befejezetlenséget sugall a három ponttal avagy gondolatjellel félbe maradó.

A nyelvhasználat azonban nemcsak ily összefüggésben adekvát leképezője a kötet világának. Könyörtelenül szigorú tükröt tart egyszersmind gyengéinek, fogyatkozásainak is. Elárulja, miért nem minden ízében szuverén, öntörvényű költészet a Pék Pálé, miért nyújt többéit a versek többsége (s maga a könyv) részleteiben, mint egészében. Kifogásaink, kritikai megjegyzéseink közül csupán a három legfontosabbat említenők.

Amennyire erénye e versfüzérnek a képbőség, úgyannyira tehertétele is. Nem tartozván azok közé, akik a világlíra egyik, a végletekig puritán, a képiségtől már- már tüntetőén tartózkodó ágát abszolutizálják, deklarálják egyedül érvényessé és korszerűvé — szerintünk minden költői gyakorlatot csupán a produkció minősíthet —, Pék Pál esetében sem a trópusok mennyiségét kárhoztatjuk. Azt sokkal inkább, hogy — kivált a hosszabb kompozíciókban feltűnő ez — nemegyszer szeszélyesen ingadozik a képek minősége, zökkenőket, kisebb-nagyobb zárlatokat idézvén elő a versmenetben. Akad költemény, amely darabokra hull, érvénytelenné válik a heterogén képanyagtól (pl. a Sziget).

összefügg e megjegyzésünkkel a következő ellenvetés. Retorikáról, pátoszról is szó esett a Visszhang publikálta vallomásban. Pék Pál tudatosan vállalja a szóno- kiasabb, emeltebb hanghordozást, a föltranszformált nyelvhasználatot, s ez ismét csak nem hiba önmagában. Másként áll a dolog, ha az olvasó úgy érzi: némely esetekben többé-kevésbé indokolatlan, fölösen, mesterkélten túlcsigázott ez a tónus, nagyobb erőt vagy indulatot imitál a dikció, mint aminőt a vershelyzet avagy a gondolat involválna. Nem is egy költemény küszködik belső egyensúlyzavarral emiatt (pl. A sorsok így vezetnek, Árok). S a rosszul megválasztott hangnem vagy hangfekvés károsultja mindig a versegész. Olykor csak kisebb törések jelzik a kényszerű tónusváltást, önkéntelen korrekciót (Tükörbe-néző), másszor viszont jóvátehetetlenül megszűnik a relatív nyelvi-stiláris kohézió is, elpusztul, széthull a költemény. A Megváltót szépen, panaszosan szólongató vers (Hová mégy ma Uram?) pl. hirtelenül merőben szövegidegen, olcsó, közhelyes fordulatba süllyed: „A HOLNAP persze kész // csak odakozmált kissé!” Oly nagyot zuhan e ponton a nyelvi értékminőség, hogy semmissé válnak a vers korábban megteremtett értékei is.

Ámde legkritikusabb észrevételünk a kötet egy részének eredetiséghiányára vonatkozik. Nem a saját hangján és nyelvén szól némelykor Pék Pál, hanem a mestereién, ekként nem is a maga világát tolmácsolja. Hogyan is mondja az önjellemzés ? „.. . inkább intellektuális hatások késztetnek versírásra — tehát irodalmi hatások is”. Babits-idézetünk szintén utalt arra, hogy a nyelvhasználat megőrzi és tanúsítja az olvasmányok befolyását. Egy bizonyos határig föltétlenül természetes jelenség ez: apróbb-nagyobb rájátszások, áthallások, parafrázisok és reminiszcenciák izgalmas fűszerei minden költészetnek. Pék Pál lírájával sincs bajunk, ha a kontextusba illően utal csupán Nagy László, Garai Gábor és Váci Mihály közismert

663