Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Küldetésvágy és vereségtudat (Pék Pál: Nyár füstje)
LÖRINCZY HUBA Küldetésvágy és vereségtudat pék pal: nyár füstje Monogramnak, emblémának akarta látni a jó könyveimet a múlt század kiváló bölcselője, Arthur Schopenhauer. Elvárta: legyen előlege, sűrítménye mintegy a kötet eszmei-gondolati lényegének, tüntesse föl, ugrassa ki karakterét, fiziognómiáját. Pók Pál második — immár fővárosi kiadó gondozta — versgyűjteményének címe feltétlenül megfelel a nagyon is jogos, schopenhaueri igénynek. Előrejelzője, esszenciája egyszersmind e különös szintagma — Nyár füstje — a könyv szélsőségek, feloldhatatlan antinómiák közt hánykódó világának, benne lappang a teljesség, a beérés, az értékek szomja csakúgy, mint a csőd- és kifasztottságtudat, az értékpusztulás döbbeneté. „Állok a nyár kapujában” — rögzíti majd léthelyzetét az egyik vers (Levélféle M-nek) narrátora, s e szituációból, nézőpontból szemlélődik, méri föl esélyeit (inkább: esélyhiányát) a lélek. Innen látja: „...csak a füst leng eleven ritmussal a földön, / / csak a füst a szemekben” (A sorsok így vezetnek), avagy: „Nyár füstje, szemfedő / / himbált a fákon kusza ábrát” (Európa útjai), panaszolja rémülten: „...rongy tapad a szemre, // füstté-züllött nyárra” (Tükörbe-néző), illetőleg: „Nyár dől csak e füstkalitba / / arcokból csöndből új pokol” (Vis inertiae), s vallja meg elvégre: „...a mellre-szítt nyár // egy anarchista évszak //mi bozótunkban füstöt hizlal 11 és gyanút” (Hová mégy ma Uram?). De átszövi a (karcsú verskötet teljes kontextusát is e két, szembefeszülő jelentésvonzatú fogalom, noha feltűnésük, gó- cosító funkciójuk nem mindenkor szimpla evidencia. A „nyár” gyakorta öltözik pl. az „erdő”, a „kert” képeibe, a „füst” ekvivalense meg nemegyszer a köd lesz. Biztosítéka s bizonyítéka mindez a könyv motívumrendszerében s világképében érvényesülő koherenciának. Ritka szavú költő Pék Pál: két évtized termését mindössze harminckilenc vers reprezentálhatja itt. A dátumok tanúsága szerint 1963-ban íródott a két legkorábbi darab, 1983-as keltezésű az utolsó. Csupáncsak egyszer — 1979-ben — működött kivételes szaporasággal a versíró ihlet; tizenegy költemény jelzi ezt a kötetben. Másszor termékeny már az az év is, amelyben négy-öt darab megszülethetett. Közbül hallgatások, vershiányos esztendők. A könyv alapján pl. meddőnek tetszik az elmúlt évtized első fele. S bár — minek tagadnék? — hozzánk is a keveset közreadó (s a keveset is rendkívüli műgonddal megmunkáló) költőitípus áll jóval közelebb, Pék Pál hallgatásain alighanem okkal meditálhatnánk. Firtathatnák: mi tartozik belőlük a poéta alkatára s mi a hangot elfullasztó, a versíró kedvet derékba törő, szűkös, vidéki létviszonyokra. Bizonnyal megoszlik a felelősség, ám a könyv beszédes dokumentum: a Nyár füstje — mint egész — egy légszomjjal küszködő, tágasságért, röptető égért esdeklő lélek kínjairól tanúskodik. S korántsem csökkenti megállapításunk érvényét, hogy a kötet prológusa és epilógusa — két, helyzetéből következően nagy nyomatéké darab —, valamint több vers zárlata is kiküzdi (többnyire inkább csak deklarálja) a költemény menetéből, immanens logikájából nem szervesen következő reményt, az értelmes, küldetéses lét hitét. Az Ady-lírából oly ismerős „mégis”-da.c munkál e gyakorta váratlan fordulatok, fogadkozások mélyén, szép, de kellő fedezet híján irracionálisnak tetsző lázadást manifesztálnak a „visz- szacsapó versek”. A három ciklusra tagolt gyűjtemény uralkodó — s esztétikai szempontból is leginkább hiteles — szólama a reménytelenségé, az értékpusztulásé. Nem közvetlenül valóságtükröző, áttételek nélküli élménylíra a Pék Pálé. Nem 661
