Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Fodor András: Pék Pálról (szerzői estjén)

szembenső sarokról, az ünnepi éberség nagyobb dicsőségére — mert hiszen november 7-edlke volt már — ismét rámrivallt egy őrszem: — „Ki az? Ki az? Ki Jön ki a törvényszék épületéből?" — Majd megmondom, — kiáltottam vissza, látva közben, hogy a támolygó alak részeg. Ha le nem puffant, minden rendben ... — gondoltam.

Gyalog kellett az állomásra sietnem, mert busz aznap nem járt. Az előző napi repülő-zsöllyén érkezés után fapados gyorsvonat! kocsin távoztam Zalaegerszegről. Béna tehetetlenségemben sokszor eszembe jutott: vajon megérte-e vállalnom a fáradságos áldozatot.

S most negyedszázad múltán hadd mondjam ki: megérte. Ha másért nem, azért, mert az akkor megismert murakeresztúri tanító, ösztönzést kapott arra, hogy levelezni kezdjen velem, azért, mert netán így indult el hosszú, töredelmes, de végül rangot, elismerést hozó költői útjára Pék Pál.

Látszólag profán bevezetőm talán arra is alkalmas volt, hogy hangolja Önöket annak megértésére, a vidéken indult s ott megmaradt, irodalmi központoktól távol élő tehetség kibontakozása mennyivel hátrányosabb, körülményesebb. Számítsuk ide, hogy Dunántúlon egyetlen megye sincs olyan mostoha helyzetben, mint Zala. Veszprém és Fejér megye lényegesen közelebb van Budapesthez, a többi megyének pedig Van saját folyóirata. A Zalai tükör ugyan igen értékes kezdemény volt a maga Idejében, de elakadásának anyagi problémáitól függetlenül sem vállalkozhatott arra, hogy a zalai írók műhelyévé váljon. Kétségtelen, hogy korábban a szubjektív feltételek se érlelődtek meg a szervezettebb föllépésre.

S ha már a belső kritériumoknál tartok, hadd mondjam ki meggyőződésemet: a költő sorsát, életpályáját mindenekelőtt a gyerekkor meghatározó élményei befolyásolják. Pék Pál eredendő érzékenységét nagy mértékben mélyítette, súlyosbította, hogy édesapját — ki versei utalásából is tudjuk, rendkívüli személyiség lehetett, — már tizenkét éves korában elvesztette. Ez a veszteség a diákkorában viselt fokozódó rossz közérzet miatt, s a pedagógus években elszenvedett méltánytalanságok során, időnként sebzettséggé, bezáródással fenyegető árvaság-tudattá nőtt benne.

Képzelhető, milyen erőfeszítésbe került e nehéz örökséggel való együttélés. Szerencsére az alkotó hajlam át tudta törni fátum és karakter magányra, tehetetlenségre kényszerítő görcseit, s a megkésett kibontakozás ellenére az utóbbi években mindinkább jótékony egymásrahatást tapasztalhatunk Pék Pál pedagógus működése, társadalmi tevékenységei és irodalmi munkássága közt. Tanítványok és tanártársak bizonyíthatnák, hogy az irodalom lelkét kereső, az oktatás szakmai részébe is elmélyedő nevelőként ismerik, olyan sokoldalúan művelt, korszerűen gondolkodó emberként, aki maga körül mindenkor az érdeklődés tágítására törekszik. Tudni kell azonban, hogy mindez a konstruktivitás a vers magánbeszédétől nem kérhető számon szó szerint. Tudni kell, hogy minden értékké küzdött alkotás az egyéniség élménytartalékaiból, önteremtő erejéből épül. A teremtő, jövőbe néző elszántság sem választható el az előző sorshelyzetektől.

Érthető ezek után, hogy legjobb verseiben újra és újra az egyensúlykeresés, a kiküzdött bizakodás belső drámáit, a remény rapszódiáit találjuk. Mindjárt a Mint a madár című, kötetnyitó versben is, melynek nyitva hagyott záradékában a közösségkereső ember optimizmusa, személyes pátosza páratlan finom fordulattal képes átlendülni saját elmúlásának tudatán:

elgondolom: szememben végül hanyatt zuhan a pusztulás, s állhatatos képekbe oldva versemben tágasság lobog, mögöttem szárnyak karcsú íve suhog, emel és háborog, — sehol a kín féllábú árnya,

658