Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Kiss Ferenc: A homo aestheticus és a korfeladatok (tanulmány)

vám van”. Ki merne ma ilyesmit leírni? Az ilyen elbizonytalanodást sokan hajlamosak bomlásként, önfeladásként értelmezni, pedig az ideológiától való eloldozódás az ideológia által meg nem értett, vagy fel nem tett kérdéseket hozhat napfényre, új, érvényesebb eszmélkedésre késztetheti tehát az ideológiát is. Ezért vált napjainkban a tárgyiasság, a költői kép a bizonyosság jelévé, s idézi az elkötelezett Csoóri Sándor is sűrűn Reverdy híres gondolatát: „a kép a szellem tiszta alkotása”. Ezért lenne leszűkítés, ha Kosztolányitól csak a Weöres felé mutató szálat tudatosítanék, bár kétségtelen, hogy az ő költészetében és esztétikájában nyert konzekvens alakot Kosztolányi homo aestheticusa. Ez a kifejtés eredetére is fényt vet, mert nem kétséges, hogy az a teremtő derű, mellyel Weöres az ősegységgel való azonosságát átéli s kifejezni törekszik, a homo aestheticus szemléletével rokon, de mondom: a közeledés Kosztolányihoz több irányból is megindult. S nem szabad azt hinnünk, hogy ez az eszmei leépülés jegyében történik. Ami ösztönösen őrzött elemi maradványnak tetszik, Kosztolányinál nagyon is kiérlelt értékrend. A Nero alakjainak természetében, egymáshoz való viszonyában már tisztán kiformálódnak vonzás és választás pólusai. Esti Kornél és szerzőjének állandó polémiái azzal, ami idegen tőlük, a ka- rikírozó, játékos ferdítések, gondolatcselek világos bizonyságai a gondolkodó tudatosságának és önérzetének. Az európai és a magyar gondolkodás nagy tapasztalatai szűrődtek le ebben a rendszerben. Az a baj, hogy mi az eszmetörténetet úgy képzeljük el, mint a társadalomtörténetet, melyben a nagy rázkódtatások elpusztítják az előző formációkat. Azt hiszem, az eszmetörténetben erősebb a kontinuitás. Talán a társadalom történetében is. Rendszerek elavulhatnak, de bizonyos elemeik módosult alakban beépülnek a szellem történetébe. Erkölcsi-szellemi szokásjoggá válnak. S ha olyan irodalom rostjaiba szövődnek, mint a magyar, s olyan bensőséges velük az utód kapcsolata, mint Kosztolányié Csokonaival, Berzsenyivel, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal, akkor nem kell roncs-maradványnak képzelnünk azt az eszmevilágot, mely az alkotómunka folyamatában látszólag önkéntelenül érvényesül. Hiszen az embert sem képzeljük már táblának, melyre a kor kénye-kedve szerint írja a maga jeleit. Messzebbről jöttünk, a nem, a nemzet tapasztalataival. S ez, mutatis mutandis, Kosztolányira is érvényes.

Mindebből olyan látszat alakulhat ki, hogy Kosztolányi teóriáival szemben elnézőbb, opportunusabb vagyok, mint könyvemben voltam. Valójában csak a hangsúlyokat helyeztem át. Tettem ezt több okból is. Részint azért, mert az esztétaszemlélet mentesítése az alacsonyabb randűség bélyegétől Kosztolányi műveinek szabadabb és termékenyebb tanulmányozását teszi lehetővé. Az európai irodalom rokon jelenségei már korábban is figyelmeztettek arra, hogy itt egy nagyon igazolható szemlélet- és magatartás-modellel állunk szemben. Ma már az élő magyar irodalom némely tendenciád is erre figyelmeztetnek. — Ezért kellett a nihilizmus fosalmát is a Kosztolányi által képviselt tartalmára szűkítenem, az életmű egésze felől körülhatárolnom, különben az a kínos helyzet áll elő, hogy a rendszerszerű nihilizmus felől közeledve a remekművekhez, a negatívnak hitt rendszer réseit kell kutatni, ha a remekmű létrejöttét meg akarjuk magyarázni. A szemlélet korlátozhatja a tehetséget, de olyan antagonizmus, amilyet Kosztolányi szemlélete és művei között feltételezni szokás, azt hiszem, nem lehetséges.

Sokkal termékenyebbnek vélem azt a rejtélyt, miért más a költő emberképe, mint a prózaíróé, s a kettő közeledése mennyiben alapja a kiteljesedésnek, s bizonyos, hogy e kettősségnek is van szemléleti alapja. De hogy nem a nihilizmus, arra mérget veszek, hiszen a két emberkép (a fölemelő, az áhítatos és a lefokozó, racionális) szimbiózisa akkor játszódik le, a pálya végén, mikor a nihilizmus a legkihí- vóbbá élesedik. — Ez azonban már más kérdés, itt fel sem vázolható. Különben meg is írtam, amit erről tudtam.

647