Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Csengey Dénes: Egy szerepkereső kalandozása (Szilágyi Ákos: Nem vagyok kritikus!)
CSENGEY DÉNES Egy szerepkereső kalandozása Egyáltalán nem egy méltató értékelést felvezető közhellyel élek, ha azt mondom, vártam, mégpedig szellemi izgalomban, a találkozásra eldöntendő kérdéseket tartogatva és fogalmazva vártam a Nem vagyok kritikus! című tanulmánykötet megjelenését. S ezt nemcsak azzal igazolhatom, ha előrebocsátom: eszembe sem jut méltató ismertetést írni, már csak azért sem, mert a kötet egészein más stíluskihívást ad. Ennél tovább is mehetek: elképzelhető, hogy ezzel a minden ümnepiességet nélkülöző várakozásommal nem vagyok egyedül. Szilágyi Ákos ugyanis szellemképes, legalább kettős rajzolatú alakként jelenik meg, sőt vibrál az irodalmi élet képernyőjén. „Tudod, ez az a suhanc, aki annak idején olyan vadul belegyalogolt Weöresbe.”, de „Leírta, hogy az irodalmi közélet helyén múmiák panoptikuma rendez- tetett be, nincsenek igazi folyóiratok, nem léteznek irányzatok, az irodalom egészét fasírozottá darálja össze az állami kultúrpolitika.”, és „Ő a kiképzés alatt álló cápanövendék, az új kritikai ítéletvégrehajtó.”, és „Punk-koncerteken lép fel csíkos fürdődresszben.”, és „Ő szervezte a fiatal írók szentendrei találkozóját, amely az újabb nemzedékek autonómiaigényének ingerült bejelentését hozta.”, és „Ö kérte ki magának nemzedékek nevében a jiatal jelzőt, mint egy olyan, az irodalmat in- fantilizálni igyekvő kultúrpolitikai tendencia tünetét, amely egyáltalán nem kizárólag fiatal irodalmárokat fciskorúsít.”, és „Tessék, a békés és elegánsan tartózkodó Lengyel Balázsnak is odavágott.”, és „Azt is megírta, hogyan és milyen mélyen züllött el a hetvenes évek értelmisége az 1968-as év keleti és nyugati kudarcain kérődzve.”, és, és, és ... A folyóiratközlések töredezett képet mutattak, többféle ítélet és előítélet fenntartására is lehetőséget adtak tehát — nem Szilágyi az egyetlen, aki nem tudott és nem tud határozott arculattal megjelenni a nyilvánosság mai szerkezetében —, és ha emellett még azt is tekintetbe vesszük, hogy a magyar szellemi életben zajló viták sokkal inkább politikai taktikai lépéseket jelenítenek meg, mint. nézőpontokat és álláspontokat a maguk teljes összefüggésrendszerében, ha továbbá azt is látjuk, hogy ennek következtében a — nem szellemi — vitafrontok a kultúrpolitikában jelenlévő tolerancia növekedésének vagy apadásának legkisebb jelére összeomlanak, s az új taktikai lehetőségeknek megfelelő erővonalak mentén reprodukálják magukat, akkor érzékeljük csak igazán, hogy egy tizenöt éve pengecsatá- ból pengecsatába ereszkedő tanulmányíró gyűjteményes kötete mennyi eldöntendő kérdéssel találkozik a nyomda kapuján kifelé igyekezve. Ennyit várakozásaimról. Szilágyi természetesen tisztában van az elmondottakkal, felmérte a kötetszerkesztés tétjét, és minthogy terjedelmi megszorítások látnivalóan nem korlátozták — keveseknek megadatott esély a majdnem 45 íves első könyv —, szabadon munkálkodott azon arculat kialakításán, amellyel .a porondon megjelenni óhajt, nincs tehát semmi ok részleges jellemző érvényűnek tekinteni a könyvét, nincs semmi ok elutasítani a Nem vagyok kritikus! hangzatú, címlapra bocsátott negatív önállításban rejlő kihívást, s tartózkodni a kérdéstől: hanem hát akkor mi? Nem rossz közelítés egy ilyen, a szerző igényei szerint teljes körű tájékozódáshoz arra vetni az első pillantást, hogy mi az, amit nem óhajt megérinteni, felmérni, a maga rendszerében működésbe hozni. És itt hosszú felsorolás következhet. Szilágyinak egyelőre nincs közlésre érdemesített gondolata —, hogy csak a huszadik század s a magyar kultúra fundamentális mozzanatairól essék említés — Ady Endréről, Babitsról, Móriczról. Miközben — ami voltaképpen párját ritkítóan nagyvonalú mozdulat, és amit ón, megítélését későbbre hagyva, puszta tényében magatartásalapító jelentőségűnek gondolok — monográfiát állít egy Weöres Sándor költői vi648
