Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Cs. Gyímesi Éva: Egy létszimbólum színe és visszája (tanulmány)
keserű .tanulságaiból erednek és világszemléletének alapjait: a világ ok- és célszerűségének, a szabadság és szükségszerűség' összhangjának, a költői szó értelmének a hitét ingatják meg. A láz enciklopédiája az értéktudat váltságámak költői krónikája: a versek közötti viszony és a jelen tésszer,kezet egész kötetet átfogó szervezőelve itt miár az irónia. A következő kötet (Búcsú a trópusoktól) minden darabja az ironikus értékszenkezetre épül, s költészetében ezután is jellemzőek az antikatarik- tikus hatású versek. Iróniája átf-ogja végül világszemléletének minden lényeges vonatkozási rendszeriét: a humánum, a 'történelmi haladás és a költői hivatás tartalma diszharmóniával telített értékszenkezetekbe sűrűsödik. A Haláltáncszvitt montázsszerű kompozíciójában például a végső áldozatvállalás történelmi példáinak tragikumát az emberi minőség mindenértékisméi-veit mellőző ironikus definíciója („két lábú, tollatian állat; ráncok az arcon, az agykérgen 'barázdák”), a biblikus-pateti- kus hangnem modalitását a megjelenített negatív érték („s a hetedik napon meg- nyugovék megvolt 'miár a szögesdrót meg az őrtornyok meg a barakkok...”) érvényteleníti. A keserű történelmi tanulságok föllötti kétségbeesést a Kényszerleszállás démoni hősének elidegenítő iróniájával ellenpontozza: „énnekem ne mondjátok, hogy »szeresd felebarátodat, mint tenmagadat«, esalk annyit mondjatok: »szeresd felebarátodat hasba lőni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat gázkamrába küldeni, mint tenmagadat; szeresd felebarátodat arcul köpni, mint tenmagadat; szeress felebarátodra atombombát dobni, mint tenmagadra; szeress felebarátod húsán hízni, mint tenimagadén« —: csak ennyit mondjatok, és akkor, bizony mondom, hiszek nektek...” Az értékvesztés élménye hatja át és határozza meg a továbbiakban viszonyát a költői hivatáshoz: az egyetlen cselekvési lehetőséget többé már nem valamely .eszményt hittel hirdető [próféciában, hanem az embertelenségnek, a hamis értéfctudaitnak, a látezaltoarimóniának nemet mondó tagadásban látja (lásd például az Utóhang című versét). Ezek és a többi nagy igényű gondolati költemények (Hogyan írjunk verset, Ez a nyár, Kérvény, Az ünnep stb.) arról tanúskodnak, hogy iróniája egyetemes, egzisztenciális érvényű, abban az értelemben, ahogyan Kierkegaard fogja fel: „az irónia többé már nem ilyen vagy olyan magányos jelenség, egyes ittlevő (Daseiende) ellen irányul, hanem az egész ittlét vált az ironikus szubjektum számiára, s az ironikus szubjektum az ittlét számára idegenné, az ironikus szubjektum maga, miközben a valóság érvényét vesztette számára, valamiféle valószínűtlenné változott.”33 Érthető ihát, hogy közvetve vagy közvetlenül az ittlét látszatszerűsége is kifejeződik. Nem véletlen a szerepjátszó versek és a stílusnavesz- tiák megszaporodása, s ezt erősítik meg közvetlen vallomásai is: „hagyjál engem, balga tagot / és fciipletyfcált hallgatagot / látszatomnak látszanom, / hagyj továbbra játszanom...” (Belémhalni, kiemelés tőlem; vö, még: Valamikor, Játékok 1—11). Ugyancsak ezzel függ össze, hogy a költészetében oly gyakori motívumot, a re- iményt, következetesen a hazugság jielentésmezejébe vonja: „Szeresd a közhelyeket, mint tenmagadat — / már amennyire tudod (magad szeretni. / Értsd meg a kezdődő élet vinnyogását: / tartsd be az újszülöttek / végrendeletét. / S úgy tudd hazudni a reményt, de úgy, / mint aki nem akarja tudni, hogy haldoklik.” (A fogalmazás kaptatóin); „szeretett, / hogy szerettessék, hitt, hogy higgyenek benne, / dolgozott, hogy észrevegyék, ha hiányzik. / s csak olyankor hazudott, ha a remény / a láthatár alá bukott...” (Följelentés, vö, még: Határok, Játékok 11.; kiemelések tőlem). Iróniájának tragikus vonása egy olyan erkölcsi imperatívusz felől válik igazán érthetővé, amely még groteszk hangvételű verseinek szövegösszefüggésében is megjelenik. Ez az imperatívusz először a Bartók Amerikában című versében fogalmazódott meg: „csak az igaz, ami végtelen, / minden véges megalkuvás”. Olyan szemlélet ez, amelyik az embert nem az adottságok, hanem a lehetőségek dimenziójában, szabadságával imérd. A valóság ironizálásának motivációja tehát lényegében az az értékfeszültség, amely a megalkuvást kizáró erkölcsi eszmény és az adottság korlátái között áll fönn. A Hogyan írjunk verset szövegösszefüggését is ez az ellentmondás teszi disszonánssá: a valóság groteszk ironizálásának ellentettje itt az a modalitás (a pátosz), ahogyan ez az etnikum kifejeződik: „s ha nem is akkora mint 55
