Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Cs. Gyímesi Éva: Egy létszimbólum színe és visszája (tanulmány)

a valóság de egész az én mindenségiem / s mint mindéin egész: tehetőségeiben határtalan”.

A valóság és a tehetőségek közötti „határon”, a lehetőségek távlatát föl nem adva — „seim innen, se túl, / létben mindig itt, vágyban amott” — tekint vissza a költő arra a létformára, amelyet a kényszerűség elfogadása határoz meg. Ebből a távlatból az adottság a maga tökéletlen és terhes vontában elveszti érvényét a szubjektum számára: nem láthatja tehát egyértelműen értékképző mozzanatnak a függőségből eredő szenvedést.

Jellemző Szilágyi Domokosra, hogy a gyöngyikagyló-sziimibóluimot egyetemes ösz- szefüggésdkbe helyezi. Az Ami kell című versiben a „szükség” és a „fölösleg” közötti feszültség időn kívüli, filozofikus erőterét teremti meg. Mottója egy Shakespeare - idézet: „Ne szóljatok szükségről,. A legalja / Koldus is, bár teng, bír fölösleget. / Ha természetnek többet, mint miire / szüksége van, nem adsz, az emberélet / Az állatéval egy értékű lesz.” (Lear király) A vers egyik értákpólusán a puszta egzisztencia márnmár állati szükségletei, a másikon a tehetőségeik, vagyis a „fölösleg”, az érték, amely kell még, „hogy ne váljunk fölöslegessé”, azaz: önmegvalósításunk záloga. Ebben az erőtérben természetszerűen merül fel a választás problémája: „Mit választottunk? Tudjuk-e? A költő a gyöngykagyló-motívum eddig értékszerkezetét átminősítő ítélettel válaszai: „S mert azt hittük: a bátorság nem kifizetődő / s a gyávaság túl sokba kerül — / — csuda! — / hősöket izzadtunk ki magiunkból — / kézenfekvő, mégis mondom a hasonlatot: / akár a gyöngytoagyló, feleim, / mert szomorú az, feleim, / hogy mocsok által jutunk kincshez”. Ez a kontextus nem csak hogy nem oldja föl a létsziimibóluim pozitív és negatív pólusa közötti értékfeszültséget, hanem azt az egyensúlyt is megbontja, ami kanálikitusukaít tragikus érvényűvé tenné: a pozitív értékek hitelét a negatív értékek teljes túlsúlyéval érvényteleníti. A hősök és a kincs értiélkszféráján ugyanis a szomorú, a mocsok, az izzadtunk negatív jellege, valamint a bevezető sorok iróniájának árnyéka uralkodik („a bátorság nem kiikizetődő / s a gyávaság túl sóikba 'kerül”). A ItetszSimlbólum hatása nem még csak nem is felemelő. Ennek a választást megkerülő, áldozatokat követelő életeszménynek az elutasítása egyúttal elutasítása annak, hogy „betelünk is van fölösleg”, azaz megengedhetjük magunknak, hogy egyéb „fölösleg” híján hősöket teremtsünk. Az ironikus nézőpont tragikus hátteréül egy olyan versét idézhetjük, amely a mocsok erkölcsi jelentésrétegét teszi értelmezhetővé: „csak a küzdelem / súrolhat le az emberről némi mocskot: / mit számít, hogy a lavtefbetetlen gönc: a bőr is itt-ott kifosztott —: / seb, igen, seb, de tiszta — (Hosszú délután). Ebből a szövegösszefüggésből világossá válik, hogy ami a kagyló esetében a védekezést kiváltó (kényszer (a mocsok), az az ember esetében küzdelemmel elutasítandó erkölcsi erőszak, megalkuvás. Hogy a gyöngyfcaigyló-jelkép a költő számálra végül ás nem jelent többet a tehetetlenség fájdalmánál, az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből című versében lesz nyilvánvaló. Egy bukott forradalom utáni helyzet szimbólumaként tűnik itt fel, egy olyan helyzetiként, amely a férfiiimunka diadala helyett (a Borban a gyöngy ellentéteként:) csupán .a kagyló keserves sorsát tartogatja: „Pokolira menny, mennyre pokol. / Ünnep, Munka. Borban a gyöngy. J Kagylóban a gyöngy.”

Közvetve ennek a létszimbólumnak a kritikája a Fagyöngy című vers is, amelynek iintellektuális-analiitilkus hangvétele a gyöngyöt — elidegenítő, depodtizáló hatással — „imimunneaíkció” termékének minősíti, gyógyszernek és fájdalomnak egyszersmind: „Kagylók kínjának irigye, / együtt-tanyósztés ürügye — / ürügy? kényszer? 'kötelesség? — valóság ! ! ! —: / szívünkre, mert sokan vagyunk s sofcszívűeik, / szívünkre enyhe gyógyszer — / szívünkre gyöngy a gyógyszer — —: / gyöngy,

gyöngy, gyöngy a bordák alatt”. Tudatosítja itt az átesztétizálás „jótéteményét” is, amely „egy-fcét szép szóhan” néha hozzásegít, / hogy gyógyítgassufc ezt az örökös / immunreakciót”.

A iköltő — mint láttuik — ironikusan tagadja, elidegeníti, visszájára fordítja, tehát nem fogadja el a gyöngykagyiló-jelképfae foglalt sorsot mint életeszményt. An56