Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Alexa Károly: Dezső Kosztolányi (esszé)

Dalma Hunyadi 1949 óta él az Egyesült Államokban, irodalomtanári oklevelét még Budapesten szerezvén. Férje rangos kémikus, több magas katonai kitüntetés és tudományos fokozat birtokosa.

Szögezzük le már elöljáróban, hogy ez a Dezső Kosztolányi című monográfia többet érdemel, mint nyugtázó gesztust és másfajta minősítést, mint eufórikus dicséretet. Jóllehet természeténél és helyzeténél fogva elsősorban ismeretterjesztő és ismeretközlő munka, magas szakmai színvonalú. Megérdemli a magyar irodalomtudomány — akár vitázó — figyelmét. A vitát azért, mert a szerzők maguk sem tartózkodnak a polémiától egy-egy mű vagy részletkérdés értelmezésekor. Ám természetesen nem a vitázó tónus határozza meg a kötet hangnemét, hanem a Kosztolányi-életmű és a rá vonatkozó szak- irodalom alapos ismerete, az író iránti — elfogultságaival küzdő — szeretet, az érzékeny és érzelemgazdag modor, amely kedvvel, de fegyelmezetten színezi az ismertető és elemző leírásokat anekdota-funkciójú életrajzi és kortörténeti adalékokkal.

A kötet felépítése az ilyesfajta életrajzi monográfiák egyik fő típusához igazodik. Műfajokat vizsgál egy-egy különálló fejezetben, ezeken belül ragaszkodik az időrendhez, ám nem tér ki az egyes műfajok, sőt az egyes műfajok és az életrajz között mutatkozó korrespondanciák említése elöl. A bevezetés és az életrajzi kronológia után először Kosztolányi életrajzát mutatják be, ezt követi a lírikus portréja, majd — a legnagyobb terjedelemben — a prózaíróé. Végül az újságíró-esszéistáé és a fordítóé. A mű zárószakaszában a jegyzeteket olvashatjuk és egy igen gazdag bibliográfiát, benne — a lehető teljességgel — a Kosztolányi-művek, fordítások első kiadásának jegyzékét.

A bevezető életrajz több mint biográfia: alkatrajz is. Éppoly hiteles képet kapunk a fiatal művész „frenetikus és boldog” életéről, amelyet az eredendő haláltudat színez, mint az érett alkotó választásairól és sodródásáról; magáról Kosztolányi szivárványló egyéniségéről, amely nélkül lehetetlen megérteni művészi magatartásának sokszínűségét, olykor ellentmondásosságát. Sőt e biográfiai bevezető ezzel még nem merült ki: Kosztolányi életútját mint a történelmi idők tükrét és „termékét” is érzékeltetni tudják a szerzők, legnagyobb hangsúllyal az első világháborút és a trianoni traumát emlegetve. Pályatársai — köztük Ady, Kaffka Margit és a közeli rokon, Csáth Géza — halálának élménye éppoly megrendítő volt számára, mint az a hat év, amíg nem látogathatta meg szülőföldjét, s az a sokk, amely első látogatásakor érte.

A költő Kosztolányit bemutató szakasz mintegy hetven oldal. A szerzők munkája itt lehetett a legnehezebb. Nemcsak azért, mert igen kevés korábbi angol fordítás állt rendelkezésükre, hanem mert egy olyasféle költészet értékeit kellett hitető erővel szemléltetniük, amelynek egyik fő meghatározója éppen a nyelvi érzékiségre, a nyelvi-formai tökélyre való törekvés, ami az idegen olvasó számára a legkevésbé megközelíthető. Saját fordításaikkal, sőt egy- egy magyar nyelvű bravúr mikroszkopikus elemzésével kísérlik meg lehetséges olvasóikat meggyőzni. A Kosztolányi-líra alapvonásait megbízható pontossággal és világossággal húzza meg ez a fejezet. A részletekbe most természetesen nem mehetünk bele, vitákba sem. Nem lenne korrekt érvelő kifejtés nélkül állást foglalni olyan kérdésekben, mint például abban, hogy a pályakezdő lírikus parnasszistának vagy impresszionistának tekintendő-e inkább, hogy miféle személyes vagy líratörténeti motívumok fordították később a költőt a szabadvers felé, hogy valóban olyan volt-e Kosztolányi hitélménye („ál639