Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Alexa Károly: Dezső Kosztolányi (esszé)

landó oszcillálás Isten és a Nihil között”), ahogy itt olvashatjuk. Nehéz volna döntenünk olyasféle kérdésekben is, amelyeket a szerzők a magyarországi szak- irodalom „sugalmazására” tesznek fel: például melyik „panasz”-kötet a jobbik, a „szegény kisgyermek”-é, avagy a „bús férfi”-é. (Viszont csak helyeselhető a szakirodalom választási „kényszerének” elhárítása, amely kedvvel méricskélte a pályakezdő és pályazáró kötet, a Szegény kisgyermek panaszai és a Számadás „nagyságrendjét”. Csatlakozhatunk Brunauerék találó hasonlatához: „Hogyan is lehetne összehasonlítani a virágot az érett gyümölccsel?”) Érdemes utalni viszont az angol irodalmi párhuzamokra (Keats, Wilde, Auden stb.) — ilyeneket nagy számmal találunk a további fejezetekben is. Es arra — mint legfontosabbra —, hogy ez a tónusközpontú, hangnemcentrikus elemzés pontosan látja a Kosztolányi-líra alapvonását: az abszolút Urai érzékenységet, a mű múzsái jellegét, amely nem „fejlődik”, hanem létezik, mint a természet. Kosztolányi költői világképének „metaforájaként” a Boldog, szomorú dalt választották a szerzők, ennek a versének a bravúros elemzése minden elismerést megérdemel. Azon az apróságon talán nem ok nélkül akadunk fenn, hogy többször emlegetik sommásan és „vitatársként” a „mai magyar Koszto- lányi-kritikát”. Ilyenről aligha beszélhetünk — szerencsére. Tehát se egyet nem érthetünk, se nem vitatkozhatunk vele. (Persze az is elképzelhető, hogy egy külső nézőpontból összemosódnak az itthoni viták árnyalatai és esetleg — okkal — eljelentéktelenednek .. .)

A lírikuséhoz hasonlóan árnyalt a novella- és regényíró Kosztolányi itteni arcképe is. Finom észrevételekben, érdekes ötletekben gazdag ez a fejezet is. Essék szó akár a Nero stílusáról (amelyet nem a realizmus és az impresszionizmus valaminő vegyülékének tartanak, hanem — megindokolva — romantikusan expresszionistának), akár az Arainysárkány szintetikus — az író emlékeit és tapasztalatait sűrítő — jellegéről és szemléleti rokonságáról a görög tragédiával. Fontos passzusokat lehetne idéznünk a Pacsirtát tárgyalók közül is. Azt például, amelyben Kiss Ferenc fölfogásával vitáznak a regény befejező részéről, Vajkay Ákos lázas kitöréséről (Valóban gyűlöli-e a leányát? Az italos mámor hatására az elfojtott igazság tör ki belőle, vagy a gyötrő és önkínzó indulat veti szét korlátáit?). De idézhetnénk azokat az esztétikai és történelmi érveket is, amelyekkel fordításra ajánlják az angol nyelvű olvasóknak ezt a regényt. Filológiai ötletekben sincs hiány. (Feltételezik például, hogy Thornton Wilder Our Town című darabjának és néhány korai Kosztolányi- novellának ugyanaz a mű az ihletője, jelesül Molnár Ferenc IMbamja!) A szerzők ötleteivel lehetne vitatkozni, ám az vitán fölül áll, hogy a Kosztolányi- szövegek kezelésében és interpretálásakor ragaszkodnak az egyedül üdvözítő „close reading” módszerhez. Erre a legjobb példákat az Esti Kornél narráció- jának tárgyalásakor látjuk. S ide tartozik még a filológiai pontosság is. Ha egy-egy műnek akad is esetleg angol fordítása, de azt nem tartják elég korrektnek, akkor a maguk pontosabb angol interpretációjára építenek. S tegyük hozzá, hogy nem az újabb gyűjteményes Kosztolányi-ediciók alapján dolgoznak (noha ismerik és számon tartják őket, hanem visszanyúlnak a hiteles első kiadásokhoz. A mai magyar átlagolvasó aligha tudja ellenőrizni például az Égi jogászról írott megjegyzésüket („egyike a ritka novelláknak, amelyek a trianoni szerződés fölötti kererűség érzetéből fakadtak”), ez az írás ugyanis hiányzik minden 1945 utáni kiadásból. (A Helikonnál 1965-ben megjelent Kosztolányi-elbeszélés gyűjteményből azért maradt ki — a jegyzet szerint —,

640