Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Cs. Gyímesi Éva: Egy létszimbólum színe és visszája (tanulmány)
gondolkoztató, unit .állít Kierkegaard az etikailag szép életről: „S csak ha .minden ember egyszerre momentum is meg egész is, csak akikor szemléled őt szépsége szerint; de mihelyt ily módon szemléled őt, akikor ez már etikai szemléletmód; ha meg etikailag szemléled őt, akkor szabadsága szerint szemléled. Legyen bár mégoly sajátságosán is meghatározott az ember, ha ez a meghatározottság szükségszerűség, akkor pusztán csak momentum, s élete nem szép” ([kiemelés tőlem).27 Tagadhatatlan, hogy ezzel az eszménnyel az ember, ha magáéivá teszi, nevezze „kicsiny lehetőségeknek” vagy gyöngykagyló-ilétnek: egy szükségszerűséget, egy kényszerűséget fogad el. S miivel nem választ, hanem elfogad, nem tudja meghaladni körülményeit', és így önmagát sem. Talán ennek az .etilkai mozzanatnak a költészetbeli következményeit látja meg Bretter György is, amikor így fogalmaz: „Az önmagát rabbá tevő költészet — banális igazság ez — nem költészet, hanem csak a aprovincia apológiája, a provinciáé, amely azt hiszi önmagáról, hogy a világot ■gyászolja, amikor önmagát mint provinciát siratja, amely saját nyögésében a világ •panaszát véli hallani, panaszainak okát pedig csak valahol távol keresi, s közben önmagát elfogadja, mint olyat, ami a szenvedés hordozására ítéltetett” (kiemelés totón).28 „A szenvedés nemesit” erkölcsi meggyőződése ennek a választást megkerülő, a .kényszerűséget elfogadó magatartásnak a szentesítése. Olyan erkölcsi fcortiinet, amely .talán nemcsak a szubjektív tehetetlenséget, hanem az objektív történelmi kiúttalanság diagnózisát ás jelzi. Ezért joggal gondolhat az ember Brechtniek arra a közismert .mondására, miszerint valami nincs rendjén abban a világban, amelynek hősökre van szüksége. A választás megkerülésével (vagy lehetetlenségével?) függ össze, hogy miért oly megfoghatatlan az a távlat, amelyre a két Világháború közötti magyar kisebbség irodalmának jűvőtudata nyílik. A maradék remény olyan jövőszimbóflumotara sűrűsödik, mint a „feltámadás”, a „megváltó ének”, az „ünnep” és így tovább, amelyekben a gyöngykagyúó-jelkép értékalakzatához hasonlóan a kilátástalansáíg tragikus feszültségét feloldó, átesztétizáló katartotifcus mozzanat működik.20 A tragikus irónia A huszadik század művészetére egyre inkább jellemzővé kezd válni, hogy feloldatlanul hagyja a bemutatott emberi helyzetek belső ellentmandósait. Hamikiss Elemér meggyőzően mutatja ki, például, hogy e század drámairodalmában a megelőző századokéval szemben háttérbe szorul a .konlfliktus feszültségét enyhítő ka- tarktikus mozzanat, s így a negatív pólus javára változik a hagyományos érték- szerkezet. Jellemzőnek tartja a rejtettebb „ikatarzisgépezet” működését és az anti- kaitarktikus megoldásokat, mint például azt, hogy a modem tragédiák végén a halál nem vet véget a hősök szenvedésének: legyőzetve, megtöretve kell tovább élniük. Mindenesetre tünetszerű: a szerzők „kevésbé leplezik el azt, hogy nincsenek a végső és megnyugtató megoldásoknak, a .rend- és a harmónia nyitjának birtokában, s a végső űtravalóként nem ringatják nézőiket a már megvalósult emberi szabadság és harmónia illúziójába.”30 És ez a tünet nemcsak a drámairodalomra vonatkozik. Feltehetőleg kapcsolatban van azzal az általános tendenciával, hogy különösen a század második felétől feltűnően megnövekedett a világ Ailúziótlan, szkeptikus szemléletének megfelelő művészi minőségek, az abszurd, a groteszk, az irónia szerepe. Ezeknek a jegyében magyar Viszonylatban is új fejezetet jelent a hetvenes évek irodalma.31 A tragikus irónia jelentkezése Szilágyi Domokos költészetében egybeesik ezzel az egyetemes tendenciával, de okai nyilván sajátosak. Az említett világképélemző tanulmány32 egy teleologikns költői világkép harmonikus racionalizmusának felbomlását követi nyomon azoknak a kételyeknek a kimutatáséval, amelyek az ér- tóktudat megrendüléséhez, s az ennek megfelelő etikai-esztétikai értékszerkezethez vezetnek. Ezek a kételyek a költő korábbi .eszményeit cáfoló társadalmi gyakorlat 54
