Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Beke László: Szégyenfoltok az Őszi almanach lapjain (esszé)

eredménye, mely a következőképpen működik. Ezeknek a közhelyeknek abban az értelemben van mégis hitelük, sőt igazságtartalmuk, ahogyan híven leképezik az életnek azt a fajtáját, mely csakugyan közhelyek közt tenyészik, amelyeknek leg- kitüntetettebb mozzanatai is csak közhelyeikben tudnak kifejezésre jutni. (A legvégzetesebb adósságot sem lehet alkalmasabb „érvvel” megmagyarázni, mint: „olyan helyzetbe kerültem, hogy nem tudom megadni a pénzt”; a részeg verekedés akár- hányadszor újrakezdődhet a sztereotip dialógustöredék mentén: „— Hülye vagy! — feküdj le már végre!”) Viszont az őszi almanachban még ezek az „életszagú” közhelyek is minduntalan falsot kapnak, mivel egy „szerepjáték” megnyilvánulásai. Szerepjáték, de nem a szó színművészeti értelmében, hanem a mostanában divatos vezetőképzői gyakorlatként, vagy psziohodramatikus alapszituációként. Tessék eljátszani azt a helyzetet, amikor a vállalati beosztott, megkerülve fölöttesét, az osztályvezetőt, közvetlenül a vezérigazgatóhoz megy panaszra! Tarr Béla-i változatban: hogyan vallja be egy mindenre képes fiatal nő öregedő „barátnőjének”, hogy félrelépett az udvarlójával, majd hogyan áll bosszút ez a féltékenységtől félőrült barátnő azzal, hogy a történteket elárulja a fiatal nő szeretőjének? Nem egyszerűen arról van szó tehát, hogy laposak a film figurái, szituációi, reakciói, mint ahogy ez magában az életben vagy egy neorealista drámában előfordul, hanem arról, hogy ezeket a lapos alakzatokat kell a színészeknek a saját személyiségükből felépíteniük. Vagy még inkább: azt eljátszani, ahogy ők ezt eljátsszák... Előre tudván, hogy lelki lemeztelenedésükön nekünk, a nézőknek kell majd szégyenkeznünk.

Nem egyszerűen a film hamis tehát, hanem arról szól a film, hogy hamis. „Az Almanach stílusa: pszeudo, mert itt már az alaphelyzet folytán mindent az álság itat át” — mondja Tarr Béla a már idézett interjúban. „Egyébként maga a sztori sem valódi, nem a történet van részletesein kidolgozva — az események megjelenítése kihagyásos —, hanem a helyzetdramaturgia, amelyet maga az élet számtalan, meglehetősen különböző történetben előállít.”

Kérdés most már, hogy „igazán” hamis-e a film, vagy „hamisan hamis”. Hógy miként értelmezte a rendező a díszlettervezője, Bauer Gyula immár másfél évtizedes gyakorlattá vált pszeudo-elméletét?

Pauer pszeudoszobrainak és színpadképeinek egyaránt sajátja, hogy a felületek más formákat sejtetnek, mint ami alattuk italálható. Az őszi almanachban azonban annyira visszafogottak ezek a plasztikai jelek, hogy legtöbbször nem kétértelműséget, hanem csupán másságot, „elidegenítést” sugallanak. (A falakat nem teszi vo- naglóvá a Pauer-féle pszeudotapéta, hanem csak porossá.) Látunk ugyan földre terített fóliát vagy nylonba csomagolt lépcsőkorlátot, de a kellékek nem lényegítik át a környezetet olyan mértékben, mint például Fellini műanyag víztükrei. A pszeu- doeffektus Tarr Bélánál a stilizáltság irányába tolódik el. Ha egy film kezdő beállításaként huzat lobogtatta kék függönyt látok, hátulról megvilágítva, ordenáré giccs- re gyanakszom, vagy legalábbis neoromantikus zaftra. „Igazi” (paueri) pszeudo értelemben ez a motívum arra hívná fel a figyelmet: vigyázat, ami ebben a filmben történik, az giccs! Tarr Bélánál ugyanennek inkább az a funkciója, hogy a szégyenletesen erőltetett szituációknak megfelelő, kínos hangulatot keltsen — összefüggésben a fények (mindenekelőtt a kék és a vörös) dramaturgiai rendszerével. Kék fényben játszik az injekoiástűre váró kar, kék fény csap ki a gáztűzhely sütőjéből, és hasonlóképpen (ha nem is kék, de) fény csap ki az állatias megerőszakolás-jelenetben végszóra felpattanó jégszekrényből. Valósággal „sátáni” színben jelenik meg az egyik férfiszereplő vörös háttér előtt alulról fényképezett, kékben úszó arca. Mi más ez, ha nem stilizálás — hangsúly felrakás egy adott, ön törvényei szerint működő dramaturgia szolgálatában?

A pszeudo hasonló funkciómódosulását figyelhetjük meg a színészek játékában is. Egy „igazi” pszeudodarabban „pátoszformulákkal” találkoznánk, vagyis olyan viselkedés- és mozgásmintákkal, melyek sok mindent jelentenek egyszerre (a maguk ellentétét is), miközben önmagukat is leleplezik. Az őszi almanach ban sokkal inkább kiemelt, torz, érthetetlen, néha egyenesein ocsmámy helyzetek kapnak hang629