Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Beke László: Szégyenfoltok az Őszi almanach lapjain (esszé)

színésze, illetve mennyire engedi feltárulkozni a saját személyiségét a filmben? Nem esik-e a színész ugyanazon szégyenletes manipulációk áldozatául, mint a néző? És végül, ennyi nyomasztóan kisstílű intrika és alakoskodás láttán vállalnunk kell egy különösen „övön aluli” kérdést is: egyáltalán mi volt a szándéka Tarr Bélának ezzel a filmmel? ö maga ugyan ezt nyilatkozta: „Eddig is arról próbáltam filmet készíteni, hogy az emberi viszonyok és érdekek rendszere mennyire határozza meg az egyes ember érzelmeit és szenvedélyeit; mennyiben visszahatásként és mennyiben az ő viselkedéséről döntő erőként.” (Filmvilág 84/11. sz.) Figyelmes olvasásra azonban rögtön kiderül: ha nem is üres ez a kijelentés, de annyira általános, hogy nem magyaráz meg szinte semmit. Hiányzik a probléma másik fele, hogy az egyén mennyiben tud (na) mégis az emberi viszonyok és érdekek rendszerén felülemelkedni. Hogy a „Mért legyek én tisztességes?” József Attila-i kérdésére még mindig aktuális-e a „Mért ne legyek tisztességes!” felelet? Az őszi almanachban erről szó sincs, és ezért — noha tudván tudjuk, hogy mindig a létező, konkrét mű számít elsősorban, s csak ennek vetületűben az alkotó „emberi” oldala — megint csak szégyenkezve meg kell kérdeznünk, mint valami moralista, vagy legalábbis egy dogmatikus kultúrpolitikus: mit akar ez a Tarr Béla tulajdonképpen? Valóban ennyire kilátástalannak látja a világot, az emberi együttélés lehetőségeit, az életet?

Ha ugyanis az élet csak ezek között a vegetatív véglény dimenziók között képzelhető el, mint ahol az Őszi almanach története zajlik, akkor magyarázatként legalábbis a következők valamelyikére gyanakodhatunk: X. Tarr Béla ennyire hamisan látja a világot; 2. a rendező pesszimista, ilyen reménytelennek látja a világot; 3. nem pesszimista, de sarkított kegyetlenséggel láttat, hogy „Okuljunk belőle”;

4. az ábrázolás szándékosan oly undorító, hogy egy ponton túl „átfordul” valamilyen más minőségbe; „transzcendentálódik”. Ez utóbbi lehetőség mindig fennáll Tarr Béla nagy elődjei, Dosztojevszkij, vagy közelebbről Warhol vagy Fassbinder előtt, amikor közönyösen vagy drasztikusan ábrázolják az emberi aljasságot. Ügy tűnik azonban, hogy Tarr Béla története „nem fordul át”. A felsorolt magyarázatok egyike sem kielégítő.

Ebben a filmben legfeljebb elvétve, ha látunk egy-egy igazi gesztust, vagy hallunk egy őszinte mondatot. Mire az öt szereplőt megismerjük, már tisztában is vagyunk az érdekviszonyokkal: mindenkit egyedül az motivál, hogy a lakáson belül maradhasson. Ennek érdekében hajlandó időlegesen szövetséget kötni a másikkal a többiek ellen, majd ezt a szövetséget egy pillanat alatt felrúgni egy-egy jobb pozíció érdekében. Ezért van az, hogy a filmben minden pozitív érzelemnyilvánítás hamis és mesterkélt (a negatív indulatok elszabadulásai jóval hitelesebbek). Anna, a fő intrikus ápolónő minden egyes nevetése üresen és erőltetetten cseng, a szeretőjének legfeljebb ilyen kijelentésekre telik: „nekem nem kell semmi, csak te!”, vagy: „beszéld meg a Hédivel ezt a kérdést!” Tibornak, az átmenetileg befogadott tanárnak egy szavát sem hisszük, amikor megígéri, hogy elvonókúrára megy, vagy visz- szafizeti a tartozását. (Közben ellopja a háziasszony ékszerét.) Primitív követelőd- zések meg-megújuló rohamává degradálódott az anyai—fiúi viszony is: „Próbálj normálisan viselkedni!” (Hédi, a ház úrnője), illetve: „Adj pénzt!” (Jancsi, a fia). Az anya különösen kitűnik a filmben hiteltelen és fals megnyilvánulásaival: „Mi va- ) gyünk az a generáció, akik nem lazíthatunk.” (Melyik generáció nem ilyen?) „Egyedül kell a harcot végigvinni.” Csupa ordító közhely, amit megkoronáz bárgyúságá- val a ki tudja honnan felkajtatott idézet: „Mikor először lépsz az iskolába, legyen arcodon Jézus nyájassága” (??), vagy az iszonyatos 56-os sláger, a Bárhogy lesz, úgy lesz. Ebben a filmben mintha arra menne ki a játék, hogy meddig lehet közhelyet közhelyre építeni, míg az egész kártyavárként össze nem omlik. De Tarr Béla építménye végül is nem omlik össze. Az ő közhelyeinek, úgy látszik, van valami kohéziós erejük, de egyelőre nem tudjuk, mi ez.

Warhol filmjeinek banalitásfüzérein időnként remekül lehet szórakozni — az őszi almanach gerjesztett közhelyein sohasem nevetünk, legfeljebb feszengünk és szégyenkezünk. Deprimáló súlyuk véleményem szerint egy különös mechanizmus

628