Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Beke László: Szégyenfoltok az Őszi almanach lapjain (esszé)
BEKE LÁSZLÓ Szégyenfoltok az Őszi almanach lapjain Tarr Béla korábbi filmje, a Panelkapcsolat annyira felháborított, hogy félidőben ki kellett mennem a vetítőből. Mivel ilyesmi viszonylag ritkán fordul elő velem, mások véleményéből pedig arra következtettem, hogy talán bennem yan a hiba és nem a filmben, szerencsét próbáltam az őszi almanachhal is. Sajnos, a felháborodás most sem maradt el, azonban, mint mozinéző, egyszerre gyanússá váltam magam előtt. Megvolt rá az okom: ez iá film teljesen elbizonytalanított, olyannyira, hogy ma sem merném róla kijelenteni sem azt, hogy nagyon jó alkotás, sem azt, hogy nagyon rossz. (Abban viszont biztos vagyok, hogy közepesnek nem mondható.) Természetesen szégyellnem kell magam, hogy magánügyekkel — a saját érzelmeimmel — traktálom az olvasót, illetve a többi nézőt. De azt hiszem, többen éreznek majd az őszi almanach láttán hozzám hasonlóan (tehát nem vagyok merőben „partikuláris” eset). Másrészt úgy gondolom, hogy ennek a filmnek csakugyan valami szégyenletes tapad minden jelenetéhez, minden kockájához, úgyhogy vele kapcsolatban szégyenkezés mint befogadói magatartás talán nem is annyira meglepő. A szégyen néhány változatáról szól ez az írás. Máig szégyellem, hogy körülbelül húsz éve viszoiyogva néztem végig az Egy szöszi szerelme elképesztően kisszerű történetét, s csak később tudtam meg, hogy a cseh új hullám egyik legreprezentatívabb darabját láttam, melynek újszerűsége és reprezentativitása pontosan a kis- szerűség megmutatásában rejlik. Tarr Béla filmje láttán is hasonlót érzek — szégyelleném, ha nem ismertem volna föl esetleg korszakos jelentőségét —, ez a történet már nem is pusztán kisszerű, hanem kicsinyességében kínos és ailantasan gonosz. És még csak nem is ez benne a legfelháborítóbb, mint a Panelkapcsolatban — hogy tudniillik a történet kínos pontossággal, kegyetlen kilátástalansággal modellezte az ezerszer látott vagy átélt, leghétköznapibb konfliktusokat. Hanem az, hogy bennünket, nézőket hoz szégyenbe. Arra kényszerít, hogy szemtanúi legyünk aljas és közönséges magánügyek kiteregetésének; pirulunk, mert mindehhez nem lenne semmi közünk, s még kínosabban érezzük magunkat, amiért kénytelenek vagyunk a rendező kártyáiba is belelátni. Észre vesszük, hogy némelyik lap cinkezett, de nincs módunkban szóvá tenni, amíg nem ismerjük az összes játékszabályokat. Arra megy ki a játék, hogy ő figyel bennünket, mennyire pironkodunk, vagy ellenkezőleg, nekünk kell részvéttel figyelnünk, amint ő önzetlenül feltárja magát előttünk? Ebben a kérdésben is bizonytalanok vagyunk, s ettől a helyzet még kínosabb. Mindenekelőtt azért szégyelljük magunkat, mert ez a film olyan kérdésekkel szembesít bennünket, melyekről azt hittük, réges-régen túl vagyunk rajtuk. Ki ne tudná, hogy egy film története nem azonos magával a filmmel?! Hogy egy téma „csúnya”, attól a mű még lehet „gyönyörű”?! Csakhogy itt a téma annyira penet- ráns, az öt összezárt ember marakodásának története annyira előtérbe tolakodik, hogy alig marad energiánk tőle elvonatkoztatni. Ha belefeledkezünk a történetbe, lehúz, mint valami mocsár — magához zülleszt. De meg van-e engedve a belefeledkezés? Szabad-e egyáltalán egy filmet úgy néznünk, hogy beleéljük magunkat? Ez a következő alapkérdés, amit Tarr Béla csúfondárosan az orrunk alá dörgöl. Pedig egyszer már tudtuk, hogy a filmet csak a beleélés és a távolságtartás sajátos arányú keverékén keresztül szabad néznünk ... És szabad-e feltennünk ugyanezt a kérdést a színészek vonatkozásában is? Mennyiben játszik szerepet az őszi almanach öt 627
