Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Balassa Péter: A kárpit és a végkifejlet (Tarr Béla: Őszi almanach c. filméről)

Gyula remek színpadképe mondja, mindezek ellenére nem a színészet, hanem az emberi tenyészet filmje. A mindettől csillagtávolban tartózkodó Tarkovszkijra utalva iazt mondhatnánk, hogy itt a tisztán emberi válik Zónává, a rezervátum határtalanná, a Föld egésze terra incognitává. Csehov színházában mindig maradt valami otthonos, az emberi hazugságok melege révén, ő a sajátosan emberit mint színészéül ragadta meg. Tarr Béla a csehovi — késői — otthonosság utáni [lakásbelsőt: emberi természetet, Földet mutatja be. A film címe, őszi almanach, az egyetlen ironikus mozzanat ebben a kíméletlen világban. Az emberi viszonyok századvégie- sen kamaradrámává szelídített, á la Chopin, á la Mahler ábrázolási tradícióját idegeníti el, üresíti ki. Abban az értelemben is a végkifejlet tehát, ahogyan rejtőzködő nosztalgia-kritikát, a szecesszió-divat jelenkori kifordítását nyújtja — a stílus, az intonáció szintjén. A fehér kárpittal.

Poszt — kontra nélkül. E film stílusa nélkülöz minden különleges expresszi- vitást, új hullám-harsányságot, „korszerű” műanyaghisztériát. Azért, mert a kárpitháttér valójában az előtér: a végkifejlet. Azért, mert a végső, utolsó utáni dolgokról való tudás, tudomás (eszkhatológia) immár nem feltételez eljövetelt (paruziát). Ha volna valamilyen — derengő-sóvárgó — tudás a löszről (akár például Tibor alakjában, amit a rendező biztos érzékkel kikerült), akkor modern lehetne a stílusa. De nem az. A modernség bizonyos mértékű közömbössé válása az utóbbi idők egyes magyar filmjeinek figyelemre méltó, ígéretes erénye. Mintha e filmek szeme, látásuk módja túl lenne ezen az üres követelményen, és a létezés-értelmezés felé fordulna. A látvány: bemutatás és meditáció egyszerre. Mi lesz?, ha lesz. Erről nem beszélnek, mint ahogy Tarr Béla is csak a vanró'l szól. Hogy nem látunk tovább, az egy bizonyos állapot jegye, nem a látásunké. A jelen végtelensége — önkritika. A jelen végtelenségében a Másik csak pokolként lehet ott. Tarr Béla megjelenítette a „lélektől lélekig” perverzióját: hátsóját. A tisztán, mindentől szabad emberi ezért jelenik meg itt a szodómiában, a szodomita szeretkezésben (erőszakban), egy fordított, hátulról-állapot jeleként. Ennek a megtestesítője — a többieknél egy szinttel mélyebben — Anna (Bodnár Erika), a film fiatalasszony-ősbanyája; ő az egyetlen, aki mindent tud erről az állapotról, .tehát birtokolja is (a zárójelenet „halotti” csoportképe, fehér tánca az övé). A pokol — a többiek, ezt a szodómia jelöli tökéletesen, hiszen a legtisztábban emberi kifordulása (ebben a kontextusban) a Másikkal hát- tal-szemközt pozitúrája; a Másik aljában — önmagunkkal kerülünk szembe. Nincs fájdalom, nincs kétségbeesés mindezek fölött, nincs „viszonyulás”, nincs semmi, csak a végkifejlet működése, fehér leplek között. Kárpit le.

626