Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Balassa Péter: A kárpit és a végkifejlet (Tarr Béla: Őszi almanach c. filméről)

Egyetlen hangsúlyt érzékelni, kontra nélkül: a minden utánnak, a tiszta emberinek a depresszióját. Elismerésünk éppen e munkával, művel szembeni mélységes idegen- ségünkböl, sőt idegenkedésünkből fakad — pontosságának és józanságának szól. Ezek akkor is szakmai erények, ha nem szeretjük őket.

Poszt — kontra nélkül. A negatív idill azt jelenti, hogy hermetikus világba lépünk, amelynek a szociális, jelenkori, politikai kijelzései nem valóságosak (Tibor alakja sem az, Hédinek a rendőrséggel folytatott telefonbeszélgetése sem az, Tibor elhurcolása sem az), hanem egy csoportlélektani agónia rángásai. A filmnek — számomra — ez a legfőbb erénye. Nincs megnevezve, hogy lett volna valamikor, ettől eddig valami a poszt előtt, valami szociális-történelmi bűnbeesés, amelynek ez volna a benső végkifejlete. Nem: a filmben nincs ante, nincs visszautalás, nincs — mégoly távoli — oksági levezetés, nincs múlt. Talán nem is volt múlt, de az biztos, hogy nem lesz többé múlt. Hédi sem a múlt. A film bravúrja, hogy hosszas átkaroló műveletek után világossá válik, mennyire hazug ez a „szánalomra méltó” nagyasszony, a belőle áradó sötétség semmiben sem marad el rabló-környezetétől. (Hédi alakjában Nádas Péter Takarításának Klára asszonya kel új életre, ami azt is jeleníti, hogy Genet színháza, tehát valami szegényszínházi is, ám ennek minden szakrális jellege nélkül; az a tény, hogy a jelenkori magyar művészetből egyre inkább hiányozni látszik minden szakrális lehetőség — már-már metafizikai józansága, amely az ítélet utáni, joggal hitetlen korok esetleg jelentékeny művészetét jellemzi: a hitetlenség maga az ítélet.) Pedig Hédit, életkorán, állapotán túl birtoka is a múlt-szerepre predesztinálná. De nem. (Nem, de nem — visszatérő szavaink e film nézése közben, mert van valami megátalkodott pontosság és csököttség a kom is zságában. Ez minden etikája.) Holott a lakás, a színhely, minden az övé. Fontos, a legfontosabb a birtokjel ebben a világban. Mert itt mindent a birtokviszony szabályozta emberi nyelvtan, viselkedésmód, reflexrendszer ural. A külvilág néma, mert nincs. Kevés műben látni valamiről, mindenről, ami külső, mindenről, ami világ, ilyen szuggesz- tívan, hogy nincs. Nem a hiányát, hanem a megszűntét. Súlyos szünet ez — következtető szócskát rejt: mivel nincs többé szabály, gát, törvény, rend és tilalom, ezért a szabadság minimuma sincs. Működés van. A hírvágyé, amely messze több és szegényesebb, mint hogy szociológiai értelme lenne még. Nem a légköbméterekről van szó.

Poszt — kontra nélkül. Nincs szó lázadásról, az ösztönök egykori igazságáról sem, az emberi autonómia, miegyéb szabadságharcáról sem, vagy az „elveszem, ami az enyém”-ről. Itt azt is elveszik, ami nem az övék, és azt is, ami az övék, a megkülönböztetésnek nincs értelme. Mert a mégoly viszonylagos igazságnak sincs értelme, hiszen ötük közül mindig mindnyájuknak igaza van, és egyiknek sem, és ha van, akkor is eleve az igazság lehető legjobban lefokozott értelmében. Osiak a birtoklás fogalmának és reflexeinek van értelme. Nincs egyetlen, úgynevezett emberi pillanata sem a filmnek, és ami annak tűnik, arról hamar kiderül, hogy ormótlan hazugság, erőszak, szenny — ebben van az igazsága, ebben a pálmaházi, kamarazenei módon intim horogütésben van minden ereje. Mindezek miatt nem látunk többé egyetlen külső felvételt sem. Az ablakok, a spaletták nincsenek csukva, mégsem látunk sehová. A csehovi intérieur mellett nincs már nyírfaliget, nincs kert, nincs „kinnfeledt nyugágy”. Pedig a látható történet sokszor mintha egy Cseresznyéskert- parafrázis lenne. A „bolondos”, naiv Ranyevszkájára itt Temessy Hédiben ismerhetnénk rá. De nem. A tisztán emberi világában, mert hiszen erről van szó, nincs egyetlen emberi mozzanat sem: nincs fű, nincs fa, nincs ég, nincs föld, nincs természet, tehát társadalom sincs. Csak a tisztán emberi végkifejlet. Nagy tévedés volna azonban azt hinni, hogy melegen állatiassá válnak harc közben a film szereplői: nem. Tiszta, természet nélküli emberekké lesznek, eddig sosemvolt képződményekké: jéggé.

Poszt — konra nélkül. Noha a Cseresznyéskert mellett szólnak a párjelenetek, a tercettek és az, hogy legalább egyszer mindenki ugyanabba a helyzetbe kerül, amelyben az alul és a felül libikókája működik; minden látszat, ahogyan Pauer

625