Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Parancs Jánossal

Azért fontos számomra a szürrealizmus, mert a 'költészetben a legnagyobb forradalmait ők 'hajtották végre. Utánuk már képzavarról például nemigen lehet beszélni, tudniillik, bármit bármivel összehozhatsz. Igen ám, de mindig a művön belül kell, hogy iaz a „képzavar” jogosult legyen. Ment persze, hogy létezik képzavar, ha a mű természetében nem összeillő dolgok véletlenszerűen kapcsolódnak egymásba. De a szürrealisták a legtávolabbi dolgokat úgy szilk- ráztatják össze, hogy azok valamilyen belső, mély rendszer szerint csakugyan összefüggenek.

Fordítás közben jöttem rá, hogy bármennyire is automatikus szöveget írnak, fantasztikus fegyelemmel csinálják. Valami megfoghaitatlan tudati szűrőn át jönnek elő ezek a szövegek, tehát a látszólagos kötetlenség mögött, szigorú tudati fegyelem rejtőzik.

— Nem félsz a költészet ezoterikusságától?

— Nem, mert nagyon könnyen átlátható. Annyi haszna talán van a szerkesztői munkának, hogy ember kihegyeződik az értékekre. Könnyedén észre lehet venni, ki az, aki blöffölt, aki csak úgy egymás mellé teszi a szavakat, és ki az, aki igazán a lényegről beszél. Egyébként ami ezoterikusnak tűnik, végsősoron az is érlthető, bár valóban nem a legszerencsésebb. Az is igaz, hogy akadnák olyan versek is, amiket maguk a költők sem értenek igazán. De azt hiszem, ez nem is jó költészet. Talán már kifejtettem: én iáira törekszem, hogy a verseimet mindenki megérthesse. Ezért én tényleg a legegyszerűbben, legszürkébben próbálóik írni, de hogy milyen eredménnyel, azt már nem én vagyok jogosult eldönteni. Egy biztos: a költő vátesz-szerepe lejárt, és nem hiszem azt se, hogy azért, mert valaki verset ír, különb ember mint a többi.

— A kritikáról mi a véleményed?

— Minősíthetetlen. Nem szívesen mondom ezt, de az eddig megjelent nyolc kötetemre tulajdonképpen csak két igazán méltó kritika válaszolt. Ne értsd félre, nem arra vágyom, hogy dicsérjenek, hiszen az ember tévedhet, csinálhat rosszat, inkább arról van szó, hogy érdemben szóljon hozzá a kritika. Ilyen Magyarországon szinte nincsen. Rengeteg költő verseskötetét szerkesztettem már idáig, és döbbenten látom, hogy a kritika gyakran észre sem veszi ezeket a könyveket. Pedig nagyszerű kötetek voltak. Hogy neveket is mondjak: Rába György kötete, vagy Kalász Márton kötete. Szinte visszhang- talanul süllyedték el a tengerbe. És ez fölháboríltó.

Az igazi kritika talán a lektori jelentéséklben van jelen. Néhány öntelt írónk bizony meghökkenne, /ha a beadott művére írt „kritikát” elolvasná. Talán szerényebb is lenne.

— A család mit jelent az életedben?

— Manapság divat a családot szidni, úgyhogy én /hadd ne szidjam. Valóban riasztóan sok a válás, nem tudom, csak Magyarországon van-e így... Én nem tudnék a családom nélkül 'élni. Nekem szükségem van hozzám közelálló emberekre, feleségre, gyerekre, barátokra... De hogy milyen férj, milyen családapa vagyok, nem tudom megmondani, a feleségemet kéne megkérdezni erről. Gyanítom, mint minden művész, kicsit szörnyeteg vágyók. Ha valaki irodalommal foglalkozik, az /bizony nagyon sok önzéssel jár, amit végül is az

618