Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Parancs Jánossal

— írni mikor szoktál?

— Régebben este írtam, ma már nem. Ma már inkább a délutáni óráikban. Ahogy öregszem, sajnos már nem olyan éber az agyam, hogy este tudjak dolgozni. Lassan abba a korba kerülök, amikor élheték, dolgozhatok még akár harminc évet is, de lehet, hogy csak egyet. Negyvennyolc éves vagyok, a legveszélyesebb férfikorban. Karmos Pista négy évvel élt többet, Nagy Laci hárommal ... De azért lektorálni még este is tudok.

— Mi a véleményed a magyar könyvkiadásról?

— A magyar könyvkiadást mindenki szidja, és iazt [hiszem, joggal. Mindenki ismeri az átfutás és a terjesztés körüli zavarokat. Tehát megírsz egy kötetet, leadod, két óv múlva megjelenik, ráadásul a .kritika másfél-két év múlva válaszol rá... Amikor elolvasod, tulajdoniképpen iegy öt-hat évvel azelőtti önmagaddal szembesülsz. A fő hibát én abban látom, hogy nem volt szerencsés szétválasztani a .kiadót, a nyomdát és a terjesztőt. Mert a kiadó mind a'kettőnek ki van szolgáltatva, bár a kiadó sem működik a legtökéletesebben. Fene tudja pontosan, hogy mitől van ez. Talán a túl sok adminisztrációtól. Mert miről van szó? Az ember kezébe vesz egy kéziratot, s agy-két éves gyakorlattal (kivéve néhány határesetet) egy óra alatt el tudja dönteni, hogy kiadható-e az a verseskötet, vagy nem. De erről részletes lektori jelentést kell íirni, ha elfogadjuk, szerkesztőd jelentést kell írni, fülszöveget kell írni, ismertetőt kell írni, s ezek a dolgok irtózatosan lelassítják a folyamatot. Ráadásul ha ehhez még hozzáveszed, hogy száz beérkezett kéziratból kilencvenet visszaküldőnk, s ezekről ugyanolyan részletes, elemző ismertetést kél! csinálni, elgondolhatod, miért őrölnek annyira lassan a kiadók malmai. Hogyha az eleve rossz kéziratokkal nem kellene .behatóan foglalkozni, és ha csak egy kétsoros levelet írhatnánk a szerzőnek, hogy nem tartunk igényt a munkájára, rettenetesen felgyorsulna a ddlog. Mert az a tíz ember, akit végül is kiadunk a százból, .az megérdemli, hogy komolyan foglalkozzon véle az ember, de nekünk a fennmaradó kilemcvennel is ugyanúgy kell foglalkoznunk . . . Ráadásul a tájékoztatás sem a legeredményesebben üzemel, íbiszen iaz olvasó elég nehezen tud tájékozódni, hogy az irodalmi .világban mozgó ötszáz költő közül melyik az a harminc, akikre érdemes odafigyelni.

— Számomra mégis úgy tűnik, hogy Deák Lacival közösen sikerült megőriznetek valamit a „Kormos-hagyományból”. Tehát bárki bemehet a szerkesztőségi szobátokba, mindenkire szakítotok időt, ráadásul úgy csináljátok, hogy az ember nem is érzi, hogy szerkesztőségben van...

— Nem tudom, így van-e, de azt [hiszem, ez lenne a természetes. Valaha valóban olyan volt egy szerkesztőségi szoba, hogy oda bármikor bárki bemehetett. Talán nem is szerkesztőségi szobára lenne szükség, hanem fcávéhózra, ahol régen is szerkesztették a lapokat, áhol mindenki jól érezte magát, ahová nem kellett besompolyognia a szerzőnek, s izgulni, vajon a szerkesztő urak szóba állnak-e vele. Véleményem szerint a szerkesztőnek nem az a feladata, hogy kioktassa a szerzőt, hanem az, hogy szolgálja. Tehát érezze ott jól magát. A mi ,kis nudli szobáinkban persze nagyon nehéz ezt megoldani. Emlékszem, a hatvanas évek második felében micsoda pezsgő szellemi élet folyt a Hungáriáiban. Akkor még ott volt a Móra Kiadó, az Európa Kiadó, a Szépirodalmi Kiadó, az Űj írás, és ezeknek a szerkesztői mindig lent voltak a kávé616