Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)
HÉRA ZOLTÁN Ráismerések NAPLÖ (8) Semmi sem lebegteti úgy az időt, mint a folyó. „Sírtam Babilon vizeinél” — úgy sírni, egyszerre siratva a múlandóságot és az állandóságot, csak egy fo- lyónál lehet. — Megírni egyszer azokat a folyókat, amelyekhez közöm volt, az időnek ezzel a sűrítésével és lebegtetésével. A Rábát, ahogyan ott aludtunk az árterében, egy orosz hídépítő alakulat civil osztagaként, forgolódva éjjel tábortüzeknél. Megírni a Dunát, ahogyan először ültem a partján, tisztítva szememet a hullámaival és mosatva vele sáros kamasz-bakancsomat. Megírni a Dnyepert, a Volgát, a Névát, ahogyan fénylettek nekem mustárságán és indigókéken. És a szolnoki Tiszát, a prágai Moldvát, a lyoni Rhone-t, a nagyváradi Kőröst, az aradi Marost, a segesvári Küküllőt, a Drávát, a Szávát, a Lajtát, a Murát a Piavét, a Poót, az Elbát, a Vágót, az Anapól, a Gomálungát, a Maricát, az Amót, a Szajnát, a Tiberist, a Visztulát és a Kúrát, a Jumurit. Folyók, amint kanyarogtak búza- napraforgó- és kenderföldek között, szegélyezve nyárfákkal, pálmákkal, eukaliptuszokkal, májomkenyérfákkal és palotákkal. Folyók, amelyeken áthallatszott a kalapácsolás, a kakaskukorékolás, a toronyórák ütése, és folyók, szinte parttalanok. Folyók, amelyekről eszünkbe jut az, hogy háló, varsa, hal, mosóhely, gázló, tutaj, komp. És folyók, amelyekről csak az jut eszünkbe, hogy vér, roncs, szakadék, hulla. * Széljegyzetek a nagy utazások könyvéhez: Mindig utazunk, úton vagyunk, ha egyhelyben ülünk, akkor is. A pályánk: első, második, harmadik, tizedik utazásunk. Remélt és nem remélt új szigetek: megcsodálásra és elkeresztelésre, kínra és gyógyulásra valók. Valaki mindig figyelmetlen, egy-egy hajó mindig zátonyra fut. Karácsonyi, szilveszteri, húsvéti katasztrófák. „Napkeltekor a szél megerősödött és a tenger hullámzása még rettenetesebb lett” újabb baj, a biztos pusztulás ígérete. Félelem a tökéletes bezúzás- tól. összecsapódó sziklák, zuzdamalmok. Hogy senki se tudhassa meg, hol jártunk, mit érintettünk, miben is sántikáltunk, s hogy mi lett a miénk. Papírra vetni jeleket, palackba gyömöszölni, hordóba, ládába tenni az üzenetet, és — van-e biztosabb menedék? — rábízni a hullámokra. „Itt vagy, megvagy. Többé nem indulsz, nagy csavargó!” És mégis-indu- lás, mégis-élmenés. Kedvező szél, rendkívül szerencsés irány. A mienk már Dominica, és a mienk a Monserrat. És egyszerre negyven sziget. Édesvíz a tengerben, óriás folyamra valló, hatalmas szárazföldre. Aztán hirtelen: rossz hír a barátainkról. Ott termés és bukás. Bilincsbe veretnek minket a barátaink. Fogolyként löket hajóra minket a dög Bobadilla. 595
