Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Héra Zoltán: Ráismerések (napló, 8.)
S amíg mi rothadunk, bezzeg a verseny felek: Nino, Guerra, Hojeda és Pinzon, a nótárius. Es újra elölről. Át a hínáron megint, át az egész szargasszumon. Három hajó leszakadt a horgonyáról, oldalra dőlt, úgy is. Szüntelen esők, szétmo- sók, szétáztatók, úgy is. Az Ellentétek és a Kiegyenlítődések partjainál. Sárgaláz, fogság, szédülés? Ügy is. Az ellenszéllel az ellenszélben, az ellenáramlatokkal az áramlás ellenére. * A szólások és a mondások sokáig bosszantottak az egyoldalúságuk miatt. Nem tudtam még, hogy a technikájuk a tárgy körüllövöldözése. Vagyis, hogy nem önmagukban kell néznem őket, hanem abban az állapotukban, ahogyan fürtöket képeznek, képezhetnek, mondjuk, egy gyűjteményben, s eképpen nemcsak tárgyukra — mint a legkülönbözőbb közmondások az igazságra vagy a hazugságra — vonatkoznak, hanem egymásra is, súrlódva vagy éppen ütközve, cáfolva egymást. Építeni most erre a felismerésre, kitalálni legalább ötven „kvázi közmondást” szólást — egy hosszú vers erejéig. * Búskomor óráim mindig azzal végződtek, hogy egyszer csak lendülni kezdtem, s ettől kedvem lett, a jókedv és a melankólia összecsapott. Elesett, elvérzett melankóliák, nagy és kis dögök, amint temettem őket Szverdlovszkban, végig egy fenyősoron, és Pesten, végig egy gesztenyesoron. * Ismertem már akkor az antilop rémületét, és megtanultam siklani-suhanni is, mint levegőlejtőkön a hátukra fordult vércsék. Ám valami hátravolt még. Meg kellett tanulnom a víziló türelmét is. * N. N. író távirata egy írótársának, aki — mint kitudódott — meg akarta akadályozni, hogy megjelentessék a regényét: „Már késő. Tegnap kifutottam a nyílt tengerre. Nyugodj meg, nem a te tengeredre. N. N.” * A pesti C. B. rádiósok között volt egy kis csapat, amelyik be akart „szervezni”. Szombat hajnalban, öt órakor szólaltunk volna meg saját irodalmi és kritikai műsorunkkal, s egy órán át be sem állt volna a szánk. A korai időpont azt szolgálta volna, hogy csak azok hallgassanak bennünket, akik szeretnek: hajlandók felkelni csak azért, hogy megtudják, mit is mondtunk. Tíz percet kaptam volna a műsorban, abban fejthettem volna ki nézeteimet arról, ami éppen érdekel. No jó, hát lássunk neki: el-eljátszadoztam e gondolattal. A tervből, persze, nem lett semmi, nem is akartam, hogy legyen belőle valami is. De amíg ezeket a jegyzeteket írom, néha rágondolok. E napló sorai között néha megszólal nekem egy hang: „Halló, Rádió, Budapest, itt az Irodalmi Kalózadó.” 596
