Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 7. szám - Bogdán László: Promenád (próza)

mögött. A tájkép kétségtelen idillikus; nyugalmat, békét sugall, akár Paracelsus arca a gőzölgő trágyádombok láittán. Nyugalmunkért harcolni is kell, gondolja S. S., és tüzelni kezd, lőfegyverre cserélve a keresztet. Kozákok vére festi pirosra az avart, pirosabbra, mint hinnénk s most végre dönthetünk: igen, mindenek között ez a legpirosatob, a gyárkémény, Ipacs Mózes és a ta- tárraiboita lány arca számításba se jöhet. A piros zászló már igen, de hát azt amúgy is a munkásosztály kiömlő vére festette pirosra. De térjünk vissza a várost környező hegyek kétségtelen idillikus képéhez. Ezek miatt a hegyek miatt tetszhetett meg Petőfinek is a környék, egy Júliához írott levelében még bizákodva itt (éppen itt) szeretne fészket rakni, aztán mégis Segesvár következik, az utolsó futás. Arról viszont nincs adatunk, látja-e a lefátyolozott nő a panorámát. Arra viszont bárki mérget vehet, hogy Pusztai, a környék híres betyárja (az ötvenes évek elején székely ruhában — inkognito — ül a színházzal szemben, egy padom, fesztelenül szemlélve a járókelőket és a pöfögő Zisz kocsikat) nem látja a nőt, szerecssn gyerekeket és a humuszos arabokat, ehhez azért ő maga is megkésik egy kicsit. Az eddigiekből is világos talán: a sepsiszentgyörgyi korzón vagyunk és nem tudjuk elég erővel felhívni a figyelmet Orbán Balázs egyik magvas megállapítására. (Ide nem elég az idézet és a felkiáltójelek, a tamtamokat is kellene verni!): „Szt-György vásártere egyike a Királyhágón inneni rész terjedelmesebb piaczainiak, nagysága még a kolozsvári főterét is túlszárnyaló.” Bár nem tudjuk, hogy „mindezt”, pontosan így látja-e dr. D. Zs., akit 1957-lben helyeznek — váratlanul — a Maros-Magyar Autonóm tartomány végvárába, messze „vidékre”, és arra sincs semmi bizonyítékunk, hogyha mondjuk így látja (pontosain!), ez örömmel tölti-e el? Persze tudjuk, nem láthatja így, hiszen O. B. „látlelete” óta teljes sikerrel befejeződött a barompiac és a piactér háromnegyedének befá- sítása. „Alakja e piacznak — hogy folytassuk az „egykori látleletet — hosszúkás négyszög, keleti oldalán nagyszerű bazár van épülőben.” Nyilván a portugálok látogatásakor ez a bazár már javában üzemel, még sem nyeri meg a plébános üzleti szellemmel bőven megáldott unokahúgának tetszését, mindenáron képeslapot szeretne küldeni rokonának, persze nem talál; amlúgy is finy- nyás ez az élete virágában lévő, harmínegy éves hajadon és igazán felfigyelhetne arra is, hogy mennyi deli, klackiés bajuszé férfi ember (megannyi szabad székely) sürög-forog a piactéren, de a képeslappal van elfoglalva. Mária Colon és Lion Julanez Siro sem tudják lebeszélni a képeslap-küldésről; erősebb hangot nem üthetnek meg vele szemben, hiszen máig tisztázatlan, hogy tulajdonképpen miért is vannak a kíséretében? máig eldöntetlen státuszuk is, viszont boldogok, hogy végre együtt lehetnek, nem kell összerezzenniük minden neszre. Nagyapánk, néhai B. Sándor, akkor már a textilgyár fűtője, s még nem tudja, hogy végig fogja harcolni a világháborút, hiszen néhány év és eldördül Szarajevóban ama pisztoly. Tigris? — néz társára 9 előtt három perccel a helybéli kollégium tudós tanára. Bár a virágárus öregasszony arcára igyekszünk koncentrálni (kocsija mellett állnak meg a tanárok), nem tudjuk nem észrevenni, hogy a tudós tanár hangjában nem is annyira kíváncsiság, mint inkább megütődés bujkál, ettől függetlenül, vagy talán épp ezért, sokat köszönhet néki a helyibéli művelődés. A virágárus öregasszony arca ikonra emlékeztet; a teljes nyugalom előtt van még valamivel, még ébren, de már nem látja, mi történik előtte; .a pálinka hatása-e? a ránaaihan bujkáló váratlan vendégé-e, nem tudni? Nem is érdekes. Azt mondod, hogy tigris? Itt?!

589