Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Bogdán László: Promenád (próza)
emelkedő bdatoiíbágyi híd sem, mintha csak sejtenénk, hogy a hetvenes évek végén Amerikába távozó barátunk gyufaszálakat varázsolva egymásra, be tudja mutatni majd nekünk, akár egy vendéglői asztalon is, a híd levegőbe emelkedését; de most még a történelemben tartózkodunk, kiszálláson; a sepsiszentgyörgyi korzón, a virágárus (negyedóránként alkoholizáló) öregasszony mellett posztóivá figyeljük a fejleményeket. Tudjuk, hogy Julis, a megyei orvos szolgálója éjnek évadján kísérli meg kipróbálni a velocipédet; nincs asszonyáéhoz hasonlítható öltözéke i(ne játsszuk meg magunkat: honnan is lehetne?!), ezért hosszas gondolkodás után kibújik ruhájából, majd fehér ingéből is, mert rájön akadályozza a biciklizésben. Végül barchenit alsóban ül a velo- cipéd nyergében (asszonya levetett holmijait örökli), a holdfényiben megvillannak telt fehér melled is, ahogy a kormányra hajolva igyekszik nyomni a pedált. A bokrok közül két suszterinas figyeli, most még gyerekek, de a történetünk során (ami mindenképpen kialakul majd!) ők is felnőnek, s mire fél kálenökor megölik a trónörököst Szarajevóban, már a legénytoll is pely- hedzik a fiúk állán, míg lányuk épp aznap üli lakodalmát. Mind a fiút, mind a vejt (kíméletlenül?) besorozzák, az orvos Endre nevű, nem mindennapi muzsik ust ehetségével mindenkit elbűvölő elsőszülött fiával együtt, aki természetesen tiszt lesz, míg a fiú és a vej bakák. Úsznak a felvirágzott katonavonatok után a zsebkendők is a peronokról, zúg a nóta: megállj, megállj, kutya Szerbia! Az 1914-es esztendő nevezetes év volt az életemben, kiadásra fogadták el egy könyvem — írja korai példaképünk, Joyce, de most ezen sincs időnk megrökönyödni, Julist figyeljük, alki asszonyánál jóval ügyesebben kormányozza haldián ysütötte udvaron a Bécs/ből rendelt velocipédet. Öt perc múlva Gagarin a kozmoszba repül. Pionírok vagyunk, de már nem tüntetünk Kuba ellen; az idő telik. Mese az egész, kérem, foglal állást a helyi esperes és elégedetten nézi kártyapartnerét, a gyógyszerészt, aki tréfából lilaszínű orvosságot ad egy szobrásznak, a szakállába fészkelődé lapostetűk ellen. Barátunk kénytelen — ha rövid időre is — megszabadulni szőrzetétől és lilaszínű arccal ténfereg a lakásban, egy hétiig nem tud kimozdulni. Neki mégsem költik halálhírét, mint Julis undkábátyjánaik, aki Amerikába indul egy hajóval és szép reményekkel. Háromnegyed kilenckor már senki sem emlékezik a tigrisre, csak a promenádd zenészek emlegetik: pont úgy emelte a mancsát, mint a báró úr, amikor mulat, esküszöm meg is szólalt, azt kérdezte, hogy ki tanyája ez a nyárfás? Ezt mi sem tudjuk, városunk környékén nincs is nyárfás, és a Daczó család évszázadokig a fejlődés kerékkötője; azt hogy nyárfás miattuk nincs-e errefelé, nem tudni, de kétségtelen tény, hogy ők vonták ki magukat területileg a városi adózás terhe alól, „kúriáikat és nagy számú jobbágyaik telkeit falunak minősítették és a Szék igazgatása alá helyezték, s így állott elő az a különös helyzet, hogy Szentgyörgy falu-város volt”. De történetünk idején ez a pramenádá zenészeket egyáltalán nem zavarja; már ők sem beszélnek a tigrisről, azt a lefátyolozott szőke nőt bámulják, akit három szereosen gyermek kísér óriási feltűnést keltve a város főtérién lézengő polgárok és ügyes-bajos dolgaikat intéző szabad székelyek között. A gyülekezetbe vegyül Ipacs Mózes egyik ükonokája ás, Ipacs Márton, és hátát a Bazárral szemben ültetett gesztenyefának támaszkodva, száját tátva bámulja a két hatalmas termetű humuszos arabot, akik szintén a lefátyolozott nő kíséretében vannak és rezzenetlen arccal tartanak úrnőjük fölé két hatalmas pávatollak- ból összeállított legyezőt, noha a n)ap már eltűnt a várost környező hegyek 588