Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 7. szám - Parancs János: A farsang végén, Emberi kapcsolatukról, Nyomasztó álom (versek)
PARANCS JANOS A farsang végén Daróc ruhánkat sutba lökve; sietve egy derűs kompániához csatlakoztunk. Átlumpol'tunk velük egynéhány éjszakát: kalandokra lesve, vígan és önfeledten. Lepusztult külvárosi tájon át botorkálva, álmosan, kábán, émelyegve csörtetünk haza. Semmivé foszlottak ismét a kamasz-remények: zsíros örömöktől csak az üresség csontvázvigyora lobogott végül a hamuszürke, sivár arcokon. Óvjon minket az ég! Szítsa csak a sajgó lángot! igen, az idő, ahogy kinagyítja, ahogy az elviselhetetlenségig, a végzetes robbanásig fokozza az elhanyagolható, kezdeti feszültséget, a parányi eltérést, a hajszálrepedést, a suta elszólásokat, a kétféle jószándékot, ahogy összebogozza, majd el-elválasztja a szálakat, újra és újra, rövid szakaszokra, hogy aztán egy ponttól együtt már soha többé, hogy egymástól örökre elszakítva fussanak, sodródjanak tovább más tengerekre és utakra, ideiglenesen másokkal ismét összetapasztva, találkozva és szétválva, szakadatlan ütközések véget nem érő láncolatában a kifulladásig, sírig sajgó sebekkel és emlékekkel loholva, árván, senkihez sem kötődve a nyüzsgő áradatban 577 Emberi kapcsolatukról
