Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Láng Gusztáv: A költő és az Ige (tanulmány)

talmämak elsdikkadása, meghamisítása a társadalmi gyakorlatban. Így alakull a költészet — s a prófétiikius kiüildetesrtuidat — bűntudattá, hiszen az Igát, melyet meghamisít a világ, a kiütő találta, .költők találták ki; „nemet vetvén, igent arattam”. Ki hált a bűnös? A jóhiszemű .magvető, vagy a rosszhiszemű betakarítok?

A két kötet (A láz enciklopédiája és a Búcsú a trópusoktól) úgy viszonyul egymáshoz, mint egy groteszk vígjáték a tragédiához, mély ott mocorgott már a komédiában, csak végső kifejtésre várt. A láz enciklopédiája a költészet egész formai hagyományikinosét felvonultatja; a költő, nemzedékének elismert formaműviészie e ciklusban egyenesen bűvészmutatvánnyá avatja a verset. Avatja? Degradálja, hiszen ritmus, rím, játékos szóképek tűzijátéka épp annak bizonyítékaként vonul fel, hogy a költői szóval mindent és mindennek az ellenkezőjét el lehet mondani; megrázó igazságok és lehangoló közhelyek válnak egyenrangúvá a forma jóvoltából. A költészet totális paródiája ez a ciklus, a nyelv oly végletes költőiesíitése, hogy az végső depoetizálás lesz. Pátosz és harmónia, eszme és küldetés, tudás és hit mint nyelvileg csinált és csinálható lepleződik ile, mint mondható, de nem igazolható.

„Az Igét elfeledtem” — a tragikus következmiény, hogy a költő némaságra ítéltetik, szavak nélküli magányra. S magányossá válnak az eszmék, melyekre nem illik többé a szavak ruhája — a költészet, ha kdmólyan veszi hivatását, kénytelen ■megszüntetni saját eszközeit. Az eszme — a róla szóló, .Jköitőáetlen” száhallmazba fúló vallomások újra meg újra bizonyítják — nem hált meg, csak kifejezhetetlenné vált; a vers alkalmatlan a kommunikációra. Szilágyi Domókos e sokaikkal közös felismerése a költői nyelv újrateremtésének egyéni útjára e verseikben tér. Az idézett oratóriumok vezetik be a hagyományhoz váló újfajta viszonyulást; korábban az elődök építőanyagot szolgáltattak a versnek, vissza, a múltba mélyesztettók a kifejezés gyökereit. A szavak leleplezése a hagyomány ellenőrzését, kritikáját vezeti be; a montázs-vers, e korszakának uralkodó múfonmája, ólyan „prózai” szövegkörnyezetbe helyezi az elődöktől idézett sorokat, részleteket, „trópusokat”, mely lehetetlenné teszi manipulativ értelmezésűiket; .a többértelműség megszüntetése a cél, s annak sugallása, hogy a költészet már -csak tegnapi klisékben szólhat — e klisék azonban a társadalmi használat „erkölcsi kopásának” következtéiben Vesztették el eredeti értéküket. A devalvált költői szó így lesz a szerep verseikben és a montázsokban újra funkcionális: érteimének megszűntét leleplezve, a költészet értelmiét megtagadó valóságra mutat. Valaha igent vetett — hiába; most learathatja a nemet. E tagadásban vállalható és egyesíthető végre a költészet teljes hagyománya; az Igét megtalálni nem segít, de elvesztésének tragikus voltára újra meg újra figyelmeztet.

A 4. és 5. oldalunkon közölt két, a költő által kötetbe föl nem vett vers Szilágyi Domokos költői fejlődésének egy-egy állomását jelzi. Az őszi bánatos egy régi kolozsvári diákszokás emlékét is őrzi; Halottak Napján — főleg a bölcsészek — kimentek a házsongárdi temetőbe, gyertyát gyújtottak az erdélyi irodalom ott eltemetett jeleseinek sírján, s egyúttal saját halottaik előtt (kiknek sírjához, szünnap nem lévén, nem zarándokolhattak haza) is lerótták kegyeletüket. Egy ilyen temetőjárás — 1956. Halottak Napján — ihlette a Szilágyi-verset, mely azután az Igaz Szó az évi decemberi számában jelent meg. A költemény a húszéves Szilágyi Domokos korai példaképeinek (Tóth Árpád, Kosztolányi) stílushatását mutatja, az ő formaművészetük volt első iskolája. A két évvel későbbi Villany — mely tudomásunk szerint kéziratban maradt — már egy újabb példakép, Szabó Lőrinc versművészete felé mutat, elsősorban szűkmarkúan mért képeivel, pontos tárgyiasságával, enjambement-jainak a verset a próza irányába oldó disszonanciáival.

48