Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Balassa Péter: Rácz Péter költészetének rövid bemutatása
BALASSA PÉTER Rácz Péter költészetének rövid bemutatása Az álmok költészetének új értelmet adni, a közvetlenség újkori, álomlírai hagyományától gyökeresen eltérőt; ez Rácz Péter lírájának alapja, egyik fő értéke és törekvése. Tavaly megjelent kötetének, a Szemtől szembe ültetésnek utolsó darabja az Alfa címet viseli, és az egyes szám első személyben elmondott szövegben egy születő ember első, kezdeti tapasztalását olvashatjuk: „Ezek az álmaim csak akkor szűntek meg, amikor évekkel később rájöttem, hogy — huzamosabb szemlélődés eredményeképpen — minden dolog legmélyén ugyanazt a létezőt találom... Hogyan nevezhetném ezt a létezőt? Nem tudnám megmondani, minthogy egyik szót sem találtam alkalmasnak. Ehelyett elkezdtem emlékezni. Nem életem eseményeire, hanem az egész történetre, az eredetre, a világra.” Ügy látszik, Rácz pontosan ismeri költészetét, mert idézett mondataival megnevezte azt. Az emlékezést egy lírai személyiség működteti, de az mégsem teljesen személyes, nem hagyományosan lírai. Pontosabban új, vagy legalábbis a 20. században újra új líramodell jegyében áll. Eszerint a líra nem a tisztán személyes közlemények stilizált közege. Rejtett vitát folytat a dal, a Lied, és a közvetlen vallomásosság, személyesség hagyományával. Annak a végső konzekvenciája az új, a csak egyéni közlés kifejezhetetlensége, ezért lett a modern vallomásos líra egyik lehetséges végpontja a hallgatás. Éppen ezzel szemben lép föl az a személyen túli, az eredetre, a történetre, a közös világra emlékező, sokak által szerencsétlenül objektívnak nevezett költészet, amelyet Rácz Péter követ, hajlama, készsége és rokonszenve, no meg alázata szerint. Ugyanitt, az Alfáiban írja: „A szemtől szembe ültetés tudatunk teremtményeivel a megismerés módja, a születés és halálfélelemtől való megszabadulás eszköze, az egyetlen létezőhöz való közelkerülés lehetséges útja.” Az egyetlen létezőt végig nem nevezi meg, s nem is teheti ezt. Nincs annak neve, nekünk sem lehet javaslatunk rá, csupán néma emlékezetünk róla. De mindenki, aki a megismerés, illetve a megértés, tehát az itt-lét megszállottja, aki a látvány s a látás megértésben ölelkező hideg szédületében mer élni, akarva-akaratlan erről beszél, ez a legmélyebb és legbiztosabb tapasztalata — nem csupán úgynevezett élménye —, ez a legéberebb tudása. Rácz Péter kötetéből, költészetéből erősen hallatszanak a látvány fölötti megrendültség szavai. Az egyetemesség, a mindnyájan egyek vagyunk egyáltalán nem érzelmi, nem ideologikus tudás, hanem tapasztalat, e Föld egyik misztériuma, melyben lecsukott szemeink a valódi tükrök: ahogy az Újra kérdezni című versben írja: „majd újra kérdem a tükör dolgozik-e és pihenése az éj.” A közös emlékek és álmok megrendült felfedezése: a kanoantrált figyelem, odafigyelés biztos jele. Innen az az erő és pontosság, melyre fel kell figyelnünk ebben a kötetben, és amelyek Rácz Péter poétikájában: kötelességek, nem csupán személyes hajlamok szabadon engedései. A szavak felelősségteli kiválasztása, szűrése, sűrítése és új összefüggésekbe helyezése egyszerre magatartásbeli: etikai elhatározás és szakmai: poétikai kötelezettség. Rácz Péter poétikájának ezek a vonásai persze különféle hagyományokhoz kapcsolódnak, melyek vissza is mutatnak költészetének igényességére. Rilke és Nemes Nagy, Kassák és Füst, metafizikus szürrealisták és Pilinszky, az újabb amerikai költészet néhány jelese és Tandori, talán Kavafisz és Borghes, talán az úgynevezett objektív Babits és Petri György. De poétikájánál feltétlenül fel kell figyelni a filozofikus hangra és a megfelelő olvasmányokra is. Kierkegaardtól Heideggerig, Hamvasig, sőt mintha 572
