Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Balassa Péter: Rácz Péter költészetének rövid bemutatása

preszókratikus bölcsek rejtélyes mondatait forgatva-fontolgatva is mélyült volna ez a poézis.

Ezek a nevek és irányok nem elsősorban hatásokat jelentenek a szó irodalom- történeti értelmében, és főleg nem hasonlítások, hanem szellemiséget, azt iaz éghajlatot jelzik, amelyben otthonosan érzi magát. Annál is inkább, mivel Rácz Péter lírájának egyik erénye csöndes, nem romantikus értelemben vett eredetiségében rejlik, abban, hogy a szellemi minták nem hangminták. A kollektív tudáshoz való kapcsolódása és odafigyelése, sajátosan közös álomlogikája, az eredet, a kezdet, a többes számú létezés — egészen szerény hasonlíthatatiansággal, finom konoksággal szólal meg nála. A közvetlen személyesség elvetése nem eredményezi tehát a líra alapjainak elvetését, csupán egy lehetséges másik alap érvényesítését. Rácz filozofikus költészetének fő tartalma: szellemi életprogram, a szemtől szembe ültetés, vagyis a megismerés, a rákérdezés és megértés aktusa, mely egyszere bölcseleti és életbeli kaland. „Álmaimat ismét figyelni kezdtem, és igyekeztem érteni, nem értelmezni őket.” — írja, s ez a megszorítás fontos. Aki értelmezi a látottakat, néha sokkal kontemplatívabb, passzívabb annál, aki a pontos megfigyelést viszont odáig fokozza, hogy ia puszta megértés — tett. Ügy gondolom, fontos ismételten kimondani, hogy az írás, a nézés, életünk bölcseleti-lírai átfogása, megfogalmazása, a megnevezés azonos a tetterővel. A megértés (ami itt nem azonos a mindenáron való toleranciával) az önmagunkat vett hatalom átszellemített, adott esetben igen aktív, gyógyító formája, hiszen egyesíti, összekapcsolja mindazt, amit a világ hatalmasságai szétválasztanak. A szemtől szembe ültetés gesztusa irodalmilag és szellemileg, erkölcsileg Rácz számára azt jelenti, hogy nem reménykedik, nem hazudik, nincsenek illúziói — tehát hisz. Azaz nem értelmez, hanem aktívan megárt, és egyedül az igazság megragadásában hisz. A hit ilyen fajta értelmének és az igazságnak mint művészi, sőt költószettani fogalomnak a visszahódítása nem csak ezúttal s nem csak századunkban érvényes. Egyben archaikus pillanata a költészetnek: az igazság nem is annyira a kimondás, hanem a névadás, a megnevezés kezdeti, ősi ünnepe és pillanata. Nos, Rácz Péter költészetében a tárgyak leírása, a tárgyak s emlékek, ébervíziók egymáshoz kapcsolása és egymáshoz való viszonya, a különleges, néma korrespondenciák, a látószögek kiválasztása, a dolgok magukban való intenzív vitalitása, tehát fénye és jelenléte archaikus tudás felé tapogatózásra, a megnevezés eseményére vallanak. A kezdet, mint minden tiszta, szélsőséges állapot, nem is annyira tavasz, mint inkább szegénység, elfordulás a rossz bőségétől, a világos rá- mutatás radikális cselekménye. Az elmélyült és megfontolt szegénységet tartom a legfigyalemre méltóbbnak Rácz verseiben, ez a szegénység természetesen nem azonos a kifejezés valamiféle szegényességével. A szegénység továbbá nem szociális, nem érzelmi és nem is feltétlenül mitikus, hanem a minőség hangsúlyát rejti magában: megnevezés és kiválasztás ritka alkalmát. A szegénység ilyen értelemben rokon szava az igazságnak, illetve a szellemi-írói radikalitásnak, a szakítás képességének, mely ezúttal párban áll látszólagos ellentétével, az archaikus kollektív látomások folytatólagos hagyományával.

Ha befejezésképpen mégis hiányra, hiányosságra utalok, akkor ezt nem annyira az ítélkezés ostoba, gyerekes önteltsége, hanem az elemi rokonszenv ösztökéli. Ügy tűnik számomra, hogy Rácz Péter maga választotta mély tűzű lírájában egyelőre egy bizonyos, fontos dimenzió még nem jelenik meg. Ez pedig a mindenfajta, tehát bármilyen költészeteszményt folytató líra mélyén rejlő, éppenséggel archaikus mozzanat: a sodrás, az elementaritás, sajnos félreérthető szóval: a szenvedély. A szenvedély nem mint téma, főleg nem a homály szinonim fogalma, nem mint hangerő és nem mint manír, hanem mint a természet — s benne a lírai természet — rejtélyes és megnevezhetetlen centruma, ama forró középpont, a minden dolog alján foj- tottan izzó szerelem: szerelme a világnak. Ennek a hangját kívánnám meghallani majd Rácz Péter újabb verseiben, továbbra is hűen ahhoz, amit eddig álmodott, tehát megélt. Az álmodás szenvedélyes költészettanát.

(Koszmosz, 1984.)

573