Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Láng Gusztáv: Személyesség és tárgyilagosság (Lőrinczy Huba: Szépságvágy és rezignáció. A századelő epikájáról)

góre vonatkozó észrevételek (az önmegszólítás helyenkénti jelenléte, színesztéziák felbukkanása, a perszonális elbeszélő mód jegyei stb.) e leíró formában és funkcionális elemzés híján valaminő „normatív történetiséget” sugallnak; mintha rendelkeznénk egy olyan stílusjegylistával, mely eligazít bennünket egy századfordulón írott regény korszerűsége tekintetében. Persze, ilyen listával csakugyan rendelkezünk, de ennek csak stílus- és műfajszociológiai érvénye lehet, s csakis e stílusjegyek funkcionális vizsgálata dönthet a konkrét művön belüli értékképző szerepükről, valamint arról, hogy milyen stílusirány vonzáskörét jelzik. Az idézettekhez hasonló összegező értékelések ezért gyakorta elárulják leírás és értékelés elszakadását egymástól. A Solus eris elemzésének két zárómondata például: „Tekintsük ösz- szegező, fájóan személyes vallomásnak, tüstént megrázó és hiteles. Regénynek azonban ... nem eléggé meggyőző és erőteljes.” Nos, mivel az író „fájóan személyes val- lomás”-át is csak és kizárólag regényben közli és közölheti olvasójával, ami regénynek nem meggyőző, vallomásnak sem lehet maradéktalanul „hiteles” — ez utóbbi hitele is a regény esztétikai „teljesítőképességén” múlik.

Mi igazolja e tanulmányok szerint a „vallomás hitelét”? Elsősorban a regényalakok (ismét csak leíró) bemutatása, akiket az író szócsöveként vagy alteregójaként fog föl a szerző. E jellem-leírások azonban esszéisztikus lendületükkel többnyire eltávolodnak a regény konkrét szövegétől (dialógusoktól, helyzetleírásoktól), önálló jellemrajzak, melyek egy elképzelt személyre vonatkoznak, nem pedig arra a szövegmodalitásra, ahogyan az író megteremti ezeket a személyeket. Azt kell mondanom, hogy e jellemrajzok során Lőrinczy Huba nem az írói teljesítményt, hanem az írói szándékot elemzi, ami a világkép-vizsgálat esetében kétségtelenül jogos — de az értékelés meggyőző volta csakis szándék és szövegszintű megvalósítás tüzetes egybevetése alapján képzelhető el.

Vonatkozik ez a fikcionalitás mint valóságkép megközelítésére is. „Kiveszőiéiben az eszmények — írja a Midas király hősét környező valóságot jellemezve —, az elnémult szépség helyén meztelen önérdek, undorító, anyagias gondolkodás, kihívó műveletlenség rikoltoz. Hazug receptekkel házalnak próféták, társadalomjobbítók. nem jobbá lenni, hanem jobban élni, hitvány élvezetekkel puffadásig töltekezni siet a világ.” Ez a forma tipikus; az olvasmány és az olvasat egybefolyik az elemzésben — a „milyennek látja a világot az író” kérdése helyét az „ilyen a világ” állítása foglalja el.

Ez is a tanulmányok „előkészület”-jellegét bizonyítja. Amit módszerbeli bizonytalanságnak tekinthetünk egy-egy tanulmány esetében, az — ha a szerzői szándékot tekintjük mi is — a komplex, a műelemző tanulmány teherbíró képességét meghaladó feladatvállalás következménye. Az írói szándék jegyében folytatott jellem- elemzések Lőrinczy Huba beleérző képességét bizonyítják a vizsgált regényvilág sokszor rejtett (s eddig föl sem tárt) intencióiba; a sommás értékelések a már említett „értékrend-teremtő” igényt az életműveken belül. A beleélés személyes vonzalmainak intuíció-gerjesztő erejére vall; az értékelő szándék (és szigor) a személyesség mellett megőrzött tárgyilagosságra. A kettő egyeztetése a feladathoz mért formában és keretekben — a kötet egésze szavatolja ezt — elvárható és remélhető.

Budapest, 1984. Magvető.

571