Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Láng Gusztáv: Személyesség és tárgyilagosság (Lőrinczy Huba: Szépságvágy és rezignáció. A századelő epikájáról)
LANG GUSZTÁV Személyesség és tárgyilagosság LÖRINCZY HUBA: SZÉPSÉGVAGY ÉS REZIGNÁCIÓ. A SZÁZADELŐ EPIKÁJA RŐL. 1. A szaktudós kötelező erénye a személytelen tárgyilagosság, melynek kutatási szabadsága elvben végtelen: a módszerbeli biztonság és az önmagát érvekkel ellenőrző ítélőerő — ugyancsak elvileg — egyformán megbízható eredménnyel állja ki minden tárgy próbáját. Az irodalmi mű azonban paradox tárgya a tudománynak: hatása, ez a strukturális összetevőit egységgé szervező finalitás megköveteli az érzékeny befogadást, a mű eme „végcéljára” ráhangolódó odaadást. E nélkül a személyes olvasatban kibontakozó heurisztikus élmény nélkül „száraz s 'hallott minden teória”, meddő — mert a végső jelentésre érzéketlen — a mégoly módszeres elemzés. A tudomány tárgyválasztó szabadsága csakugyan végtelen — a tudósé azonban foglya hangoltságának, személyiségétől határolt beleélő képességének. Személyessége szavatolja tárgyilagosságát. Lőrinczy Huba nem is titkolja ezt a személyességet. „... túl a történészi érdeklődésen is van közöm a tárgyalt alkotókhoz és műveikhez”, írja, s igazolásul Lukács György szavait idézi a kritikusról, aki „csak a mások munkáin keresztül élheti át saját életét, a mások megértésén át közeledhetik önmaga felé”. S ha hozzáolvassuk ugyancsak az előszóból a harmadik személyben írt önjellemzést, mely a tárgyalt, „literatúránk második, némelykor harmadik vonalába tartozó alkotók” műveinél magasabb szépségek vonzásáról vall, de rezignáltan arról is, hogy „hasztalan vonná érdeklődés és becsvágy tán őt is a legnagyobbakhoz, ha vidéki — még csak nem is egyetemi — városban élvén, küszködve a hétköznapok megannyi, a tudománytól irdatlan távolságba sodró teendőivel, vajmi csekély realitása van vágyainak”, nyilvánvaló lesz a kötet címének lappangó, az elemzőt elemzése tárgyával azonosulásra késztető lírája. Hiszen vágy és realitás e felőrlő feszültségével a század- forduló regényhőseimek jellemzésekor is minduntalan találkozunk. Az ilyen személyes vonzalom akkor több különcségnél, ha „korérzülettel” találkozik. Lőrinczy Huba vonzódása a századforduló irodalmához sem egyedi jelenség kritikánkban; divattéma is e korszak irodalma. Résziben tálán azért is, mert a hetvenes, nyolcvanas években helyét és feladatát kereső irodalomtörténész-nemzedéknek a már neves és „témát foglaló” kutatók mellett elsősorban ez kínált önálló vizsgálódási lehetőségeket, de talán azért is, mert — ugyancsak a Szépségvágy és rezigná- ció előszavát idézve — „a századforduló ... az értékkonfúzió korszaka, megrendítője a régi evidenciáknak”, s a korszak jellemző irodalmi alakjai „szorongva fürkészik a szabadulás, az értékteremtés lehetőségeit, hogy keserűen csalatkozva többnyire, pusztuljanak avagy remény nélkül roskadjanak magukba. Értelmi-érzelmi fogékonyságuk arányában részelnek a kor válságából, állandó perspektívájuk az életcsőd, ritka és kétes érvényű a boldogulás, a megváltódás.” Nos, jelenünk ugyancsak közhellyé vált minősítője az értékválság, s a mai magyar regényirodalom hőseinek többségére is illik a fenti jellemzés — a századforduló iránt megnyilvánuló és -élénkülő érdeklődéssel mintha egy nemzedék vállalná a jeligét, hogy az Olvasó, a kritikus „a mások megértésén át közeledhetik önmaga felé”. 568
