Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Láng Gusztáv: Személyesség és tárgyilagosság (Lőrinczy Huba: Szépságvágy és rezignáció. A századelő epikájáról)
ä. A Szépségvágy és rezigHáció szerkezetét ez a céltudatos és egyirányú érdeklődés teszi feszessé. Öt tanulmány Ambrus Zoltán, másik öt Török Gyula szépprózai munkásságával foglalkozik, á többi hát pedig velük kortárs regényekkel. Kettős igére* tét rejt — vágy inkább kettős feladatvállalást nyilvánít — így a kötet; egy Ambrus* és egy Törők-monográfia körvonalait rajzolja egyfelől, másrészt egy jelenség-monográfia (a századforduló prózájáról) igényét tanúsítja. A három cikluscím — Ambrus Zoltán regényei, Prózái kísérletek a századfordulón, Török Gyula szépprózai életműve — programszerűen nyilvánítja ezt a szándékot. A tanulmányok jegyzet- anyaga is arról győzi meg az olvasót, hogy a két szűlkebb (életmű-történeti) és a tá- gabb (történeti-poétikai) témakör teljes szakirodalma alapján jelöli ki teendőit a szerző, s az egyes regényelemző tanulmányok (különösen az első és a harmadik ciklusban) gyakran utalnak életmű-összefüggésekre; hasonlóságokra a tárgyalt szerző más regényeivel, illetve értékkülönbségekre, egy életművön belüli hierarchia körvonalazása céljából. Jogosnak érzem ilyenformán a kötet erényeit és fogyatékosságait nemcsak tanulmányonként számba venni, hanem e szerkezet-nyilvánítottá szintézisteremtő igény nézőpontjából is mérlegelni őket. Még akkor is, ha a szerző — gyakorlott polémista lévén magia is — előszavában megpróbálja „kifogni a szelet” a kritika vitorlájából, kijelentvén: „e tanulmányok mindegyike — folyóiratok, évkönyvek számára készülvén — önelvű, zárt egészként született, a lehetséges összefüggésekről stb. újra és újra tájékoztatnia kellett ekként. A könyv sem számíthat a folyamatos olvasókra. Nem szívesen »büntetném« azokat, kik csak egy-egy mű interpretálására kíváncsiak.” A „folyamatosan olvasó” azonban szükségképpen úgy kíváncsi e ciklusok tanulmányaira, mint egy összefüggő, monografikus munka fejezeteire, s hogy nem egyértelműen és következetesen ezt nyújtja, azzal Lőrinczy Huba épp legjobb és legérdeklődőbb olvasóit „bünteti”. Ezzel nem is az előszóban ugyancsak bocsánatké- rően említett átfedésekre gondolok — azok gyakran egy monográfiában is elkerülhetetlenek, hiszen okfejtésének láncszemeit a szerző akkor sem hagyhatja ki e lánc szemekre hullásának kockázata nélkül, ha ismétlésekbe kénytelen bocsátkozni —, hanem az erényként kiemelt összefüggésekre utalások a kelleténél és a lehetségesnél csekélyebb számára és erőtlenebb hangsúlyára. Kritikusabban úgy fogalmazhatnék, hogy e regény-elemző tanulmányok egy monográfia előmunkálatai, melyek során a szerző egyenként es tüzetesen leírja az életmű részeit, a munka „másnapjára” hagyva az életmű-interpretációt. Érvényes ez elsősorban a Lőrinczy Huba vállalta főfeladat, az írói világképek leírása és elemzése felől nézve is. Mert nyilvánvaló, hogy az egyes művekben kifejezésre jutó világkép a műegész vonatkozásában teljes tartalomnak minősíthető, az írói világképnek azonban csak részeleme; állapotszerű mozzanat egy folyamatsze- rűen alakuló eszmerendszeren belül. Természetesen minden kutató szuverén joga megállni a műelemzésnél és a műtartalomként jelentkező világkép-összetevők felmutatásánál. De emlékeztetnünk kell magunkat (és a szerzőt) arra az általa hangsúlyozott tényre, hogy a tárgyalt művek a magyar próza második, sőt harmadik vonulatába tartoznak, olyan esztétikai fogyatékosságok és érték-hiátusok okán, melyekre tanulmányaiban Lőrinczy Huba is minduntalan figyelmeztet. Nehezen képzelhető tehát, hogy e művek önmagukban világkép-raprezentálók volnának; Ambrus vagy Török Gyula teljes szemléletrendszere ezért az életmű — és csakis az életmű — alapján összegezhető. A külön-elamzés miatt például a tematikus és hangnembeli különbség hangsúlyozódik három Ambrus-regény, a Giroflé és Girofla, a Solus eris és a Tóparti gyilkosság között, s közös vonásként a mindhárom műben kimutatható önéletrajzi ihletésre hívja fel a három tanulmány a figyelmet. De elképzelhető e regények olyatén tárgyalása is, hogy mindhárom valaminő idill megteremtésének valóságlehetőségeit felmérő, zolai értelemben vett „kísérleti regény” — idillen nem a romantika megfelelő fogalmát értve, hanem jelképét annak a vágyvi569
