Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Széles Klára: "Rettenetes ám a tömörség fondorlatos ereje" (Nemes Nagy Ágnes Babits-könyvéről)

versekre, más versrészletekre, más korszakokra is érvényes — lényegében az egészre. Alig hiszem, hogy Nemes Nagy Ágnesnek az lett volna kitűzött célja, hogy megfogalmazza, körüljárja, mi is az a „babitsi”. Mégis, akarva-akaratlan végigvonul a köteten, egyre bővülve, új és új színekkel, rétegekkel gazdagodva. Ügy tűnik, hogy a Babits- könyvnek ez a vonása hasonló ahhoz, amit talán úgy fogalmazhatnék meg: tele van a mű olyan meglepetésekkel, amelyek mintha még szerzőjének is meglepetések lennének. Például szó van még a kezdetkor az Esti kérdés építettségének szökőkútszerűsé- géről, egyben a késleltető, közbevetéses szerkezetről. Később, más versek kapcsán is újra meg újra felbukkannak az ilyen és hasonló jelenségek, míg a kötet végén, zárójelben felhangzik a szerző tűnődő kérdése: „. . . távlatból végigtekintve ezen a pályaképen, nem úgy hat-e, mintha azt a bizonyos késleltetett vagy szökőkút szerkezetet látnánk viszont, amellyel a verselemzések során minduntalan találkoztunk?”

Ez a „szökőkútszerűség” kitűnő példája és egyben szemléletes képe lehet magának az egész könyv felépítésének, különleges létmódjának is. Annak, ahogyan a költészet lényegével azonos természetű. Nemcsak azért, mert költő írja, hanem azért, mert olyan költő, aki különböző, kényes szakmai kérdések sűrűjébe lát be, s nyitott, vitatott kérdések, gordiusi csomók egyféle megoldását nyújtja a maga legsajátabb művészi módján. Egyszerre mozgósítja érzékenységét és jelentékeny eru- dícióját; intuícióit és ihletét. S főként, mindezek egyedi összhangját teremti meg. S ezzel nemcsak egy kitűnő Babits-könyvet, hanem más költőkre, az irodalom természetrajzára vonatkozó felismeréseket is.

Egyik ilyen alapvető vívmány maga a szerkezet. A — dolgozatom kezdetén kiemelt — kettős „magaszerűség”-ből fakadó. Amit csupán jeleztem a„babitsi” jellegzetességek végigvonulásával, s a meglepetésnek feltételezett „szökőkútszerűség” általános érvényre emelkedésével. Nemes Nagy Ágnes, amiközben látszólag életszakaszról életszakaszra, versről versre, korai művekről késeiekre halad, aközben megteremti azt a bűvös módszert, amellyel voltaképpen már az első pillanatban megjeleníti az egészet, a korai Babitsban is a késeit, a fiatalban az öreget; egyes elemzett résztulajdonságokban, egy-egy verssorban, jelzőben, lejtésben, verstani sajátosságban is mindig az egész életművet, annak esszenciáját. Többet: az egész életművet kihordó, világra-szülő, fájdalmas személyiség egészét, erkölcsiségét. S azt is, ami egyénen kívüli, ami történelmi; s ami a történelmen is kívüli, túli, mögötti összefüggésrend; fogalmi és sejtelmi hálózatával, amely e költészet fogantatója, létrehí- vója.

Ez a „szerkezet” tehát nem lineáris, hanem exponenciális. S persze, sántít a meghatározás, miként a hasonlatok is. Mégis, az utóbbiakhoz kell folyamodnunk. S lemondva a már említett „szökőkútszerűság”-ről, mint élvezettel taglalható hasonlatról, óhatatlan egyszerűsítéshez folyamodom. Olyanféle ez a Babits-könyv, részleteiben is, mint egy dió, vagy egy tojás (vehetjük úgy is: egy tál dió, tojás). Minden alkalommal teljes kerekdedségével, minden-oldalúságával (egyben a lét titkával) állíttatik elénk. Nemes Nagy Ágnes megoldott valamit, amelyen irodalomtörténetírás, kritika, elmélet napjainkig fáradozik: feltöretlenül mutatni meg egy művészi alkotásnak a belsejét, mibenlétét, tartalmát és létrejötte módját. Ügy boncolni, hogy karcolás ne essen a burkolaton sem, hiszen szerves része. Miszlikekre szedni mindent: óriási, őszinte, szent kíváncsisággal, áhítattal és szakértelemmel. Mindent: versszeleteket, hanghordozást, véleményformálást, magatartás-változást és rugóit. Mégis, egyetlen esetben sem sérül meg az érintett, a feltárt rész, hanem inkább egész volta lesz nyilvánvalóbb, ha lehet, még teljesebb lesz, mint volt. Vagy talán csak fényesebb.

Ezt és még sok mást mondhatnánk el erről a módszerről, amely lényegéiben „csupán” önelvűség megragadása önelvűen. (Vagyis az Arany-féle magaszerűség, amelyet megkettőzöttnek állítottunk — más szavakkal.)

Részben ebből adódik az is, hogy szinte azt mondhatjuk, a könyvnek nincsen „csúcsa”. Ügy is fogalmazhatunk: mindenütt „csúcs”. De talán mégis. Érdekes módon, éppen akkor, amikor előbújik a művész, az író e kettős költőiség mögül, s ki566