Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Erdély Miklós: KB - Kondor Béla emlékére

2.

. . Tanácsolj, ó álmom, mit cselekedjem?” (Mallarmé: A fehér vízirózsa)

Órákig beszélgettünk sokmindenről, az eddigiek által meghúzott tapintat-körön kívül, de mindazokat szóról szóra elfelejtettem. Kibogarásznám emlékezetem mélyéről, ha egyáltalán képes lennék fogalmat alkotni arról, hogy a túlvilági létezés folytonos kerülgetésével milyen mellébeszélgetés folyhatott. Arra határozottan emlékszem, hogy avantgardizmusról ezúttal egy szót sem ejtettünk: időközben nem kívánatos földi beavatkozók szintén kényessé rongálták ezt az azelőtt lendületesen vívott érvcsatát, ahol is saját álláspontjával mindenki jól megfért. Tán megint bevált és kimeríthetetlennek látszó témánkat vettük elő és zsidőügyí feszegetést tartottunk élvezettel. A megváltozott körülmények, ha nem is szüntették meg, de határozottan csökkentették ebben, a viszonylag könnyű műfajban rejlő feszültségeket. Ha egy témában nincs elég feszültség, nagyvonalúságnak sem lehet megfelelő tere. Továbbá, ha a kijelentések nem válhatnak a nagyvonalúság értelmében tetté, úgy sem beszélni, sem beszélgetni nem érdemes. Azokról hallgatni valóban ajánlatos.

Még akadnak élesen kirajzolódó részletek, de az emlékezet visszaidézhe- tetlen tartományaiban zaklatott sötétség honol. Ezt a homályt egy valami mégis színezi: a már említett aggályos tapintat. A szorongó tartózkodás ismerős: a legutolsó időben az alkohol említését kerültem ennyire aggodalmasan, és most hézagmentesen telepedett be a már kimunkált tartózkodás helyére az új tartalom: az elhalálozás. Álmomban, az álom hibás logikájára gyanakodtam, és nem találtam indokoltnak, hogy kényesnek tekintsem azt, ami aktuális és nyilvánvaló. Végül kialakult bennem a meggyőződés: „ez röstelli, hogy meghalt”. Nem vitás, ilyen karakter, — azt is mindig szégyellte, hogy él. Olyasmivel nem lehet az ilyeneket vigasztalni, hogy nincs abban semmi, ilyesmi már mással is megesett, mert éppen azért érzi méltatlannak. Engem változatlanul az a kérdés izgatott, ha meghalt, miképpen él mégis. Az is aggasztott, hogy talán azt akarja újabban szégyellni, hogy annyira azért mégsem halt meg. Az is lehet, hogy büszke rá, hogy él, és éppen ezt a büszkeséget szégyen- li. Kiismerhetetlen az a fiú!

A vége felé üvöltözni kezdett. Dühét az válthatta ki, hogy megkértem, engedje ellenőrizni „halmazállapotát”. Határozottan tudni akartam ámyéklovag- gal, kísértettel ülök-e szemben (srévizavi) vagy vele magával. A gorombaságai nem hiányoznak annyira, hogy azokat érdemes lenne megálmodnom, — éppen ezért — jobban meggyőztek valóságos jelenlétéről, mint a később végrehajtott szúrópróba. Még ha ezek a kitörések sohasem nélkülöztek bizonyos visszafogottságot, sőt némi gyöngédséget sem. A jelenlegiek tendenciája azt célozta, hogy éreztesse a halott-állapot fölényét, és egy ravasz csavarral az embert mégis visszahelyezze méltóságába. Ez a mondat pedig így hangzott: „Qsak halandóval ne kezdjen az ember!” Különben nem mindegy?! — kiabálta — Higyj, amit akarsz! — mármint a halmazállapotára vonatkozólag.

Életerőtől duzzadó dühöngésével annyira elégedett voltam, hogy felvetettem: „elmehetnénk valamit inni! Gondolom, már nem árt!” Rövid tétovázás után ráállt. Mikor proletárszínű zakóját húzta és levélzöld-jobbválla a kabát- ujjban eltűnni készült, mutatóujjammal bizony mégis megböktem azt. „Meg559