Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből

Ennek a fiúnak, a királfiunak aszongya: „Hogy hívnak — aszongya — téged r

Hát ez meg kicsit huncut is volt, nem akarta megmondani neki, hogy királ- fiu ű. Talán még tuggya Isten, mit is gondúna az. Hanem egy hamis nevet mondott neki. „Hát tudod pajtás, én nem tudom, hogy igaz-e vagy nem igaz-e, én- gem úgy hittak, hogy Lófi János. Lófi János.”

„Nahát — aszongya — akkor szervusz, Lófi János, — aszongya —, én ojjan erős ember vagyok — aszongya —, hogy a termükövet meggyurom, úgy mint a zasszonyok a tésztát. — Aszongya — hátha vóna kedved — aszongya — egy bírókra. Mégis megpróbánánk, hogy melyik, mint milyen erőben vagyunk.”

„Nahát pajtas, ha te meggyurod a követ, bátor vagyok elmenni veled egy próbára.”

A puskáját letette, de a kardot nem tette le az oldalárul. Szinte annak is vót fegyvere, de kargya nem vót. „Szóval, — aszongya, — semmiféle cigánysággal, csak az erőt köll kipróbányi.”

Hát szóvá összemarkúnak. Hát asztán — most má én is úgy mondom, Lófi János — ez a Lófi János nem csinyát rendes fogást, csakhát tartotta, engette ütet, hogy fogjon, hogyan akar. Hát az feszegette ezt a Lófi Jánost jobbrú, bal- rú. Ja, dehát eburittani nem bírta.

Akkor megmonta neki: „Na, kőmorzsoló, — aszongya — te aszondod, a követ meggyurtad, hát én meg úgy mondom, hogy Kőmorzsoló, hát mast én is fogok, — aszongya —. Még eddig — aszongya — nem fogtam.”

Hát akkor asztán megfogta neki itt, rendesen fogást csinyát.

„Eressz é, — aszongya — mert tönkre vagyok! Minden oldalbordám össze- maszulod. Engeggy él, — aszongya — minden oldalbordám összemaszul!” Eleresztette.

Aszongya: „Nézd, testi és lelki jóbarátok leszünk, és együtt megyünk vándorom. De — aszongya, — mast már én ollan éhes vagyok — aszongya — köl- lenék egy kis vadat — aszongya — fogni, vadászni is — aszongya — és asztán nyárson sütünk.”

„Jó!”

Aszongya: „Tőcsd be a fegyveredet te is, meg én is és asztán — aszongya — majd talán valamivé talákszunk.”

Talán nem is mentek pár lépésre, egy szép őz jött elejbük. Hát azt mingyá lelőtték. Utána megint gyün egy szarvas. Azt is lelőtték.

„Ja, mastan rakunk tüzet, csinyálunk egy nyársat, és a nyárson — borit le- rántyuk, főpucullok egy kicsit és asztán nyárson megsütjük. Hát muszájj enni valamit.”

Hát szóval asztán megebédeztek, avvá asztán mentek. Nem messze vót egy kis csörgős patak, meg jó friss vizet ittak. Hát persze abba a zidőbe nem volt bor, mint most van, hogy minden házban van. Avvá asztán mentek tovább.

Megomt talákosanaik egy emiberre. De hogy az imó halotta-e italán ezeknek, vagy talán közelebbe hallotta-e őket, hogy beszélgettek. Az má tutta mindegyiknek a nevit. Aszongya: „Jónapot, Kőmorzsoló és Lófi János! Én — aszongya — ojjan erős vagyok, hogy a kovácsüllűt, amirű a kovácsok szoknak dó- gozni, azt a kovácsüllűt leemelem én a törzsökrű és asztán meggyurom — aszongya — úgy mint az asszonyok a tésztát. — Aszongya — Kümorzsoló, — aszongya — téged már úgyis ismerlek, terád nem vagyok kiváncsi, hanem évvé a Lófi Jánossal, — aszongya — szeretnék megbirkózni.”

Aszongya: „Ászt lehet.”

%

531