Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből
Hát asztán szóvá, lepakútak. Hát bizony a Vasgyurót is azon szerint, mint a Kűmorzsolót, mikor megcsináta a rendes fogást, az is bizony reménségre fakadóit, hogy bocsássa e őtet, — aszongya — mer má a zoldalbordája mind zörög. „Na, jó, — aszongya — most már hárman vagyunk, és — aszmongya — es- küggyünk, hogy semmiféle viszontagságba egymást nem haggyuk el.” Mentek vele, hárman megin tovább a világba és ahogy hozza a sors. a dogunkat Megyünk. Hát mentek, utasztak tovább. És mégis eccer láttya, hogy ottan az erdőben van egy nagy falka birka. És asztán nézegette, hogyhát hogyan? Hát a birkák csak maguk vannak ebbe a zerdőbe? Pásztort nem lát senkit. Hát asztán eccercsak láttya, a Lófi János, egyik fának a tövitű ugrik a másikhoz, egy piciny ember. Egy arasz ember vót, meg a szakála is ojjan hosszú vót. És asztán fét ettű, és ahogyan közeledett, az mindég csak búj kát előle. Egyik fa tövitű a másik fához. Asztán ez eccer csak észrevette, hogy valami ott, — még aszhitte, hogy talán valami állatféle vagy tudom is én, mi. — Hát asztán eccer- csak odaér. Ja de már térdreborút előtte. Aszongya: „Jónapot — aszongya — erős Lófi János. — aszongya —. Ne báncsá, — aszongya —. Itt van — aszongya — egy falka birka, ezekbű választhacc a használatodra, — aszongya — amell jóesik, csak hadd meg az életemet.” „Jó van, te kis öreg — aszongya — hiszen nem pájjázok én a te életedre, jobban pájjázok erre a kövér birkára. Mer — aszongya — vagyunk mink hármon, — aszongya — kettő még tovább van az erdőben.” „Usmerem azokat ds. Az együk — aszongya — a Vazsgyuró, másik mag a Kő- morzsuló. Azokká má vót szerencsém. Azoktú nem félek, azoktú nem félek. Meg — aszongya — leheccséges, hogy talán veled is megbirkóznék, de nem vagyok biztos. Mert — aszongya — finom szerszámod van.” Finom szerszámja van, a fegyverei. Mert még talán ű magátul nem is annyira fél, de a fegyveri- től igen. Na, jó van. „Hát akkor — aszongya — mast várj, — aszongya — belefujok a sípba, idejönnek az én pajtásaim és asztán akkor választunk egypár birkát, asztán megsüttyök, megsüttyök — aszongya — nyárson, megsüttyök nyárson — aszongya — asztán megebédezünk.” Jó van. Belefujt a sípba. Odament a Vazsgyuró, Kőmorzsoló. Mingyá két- három birkát kiválasztottak, hát levágták maguknak. Raktak mingyá tüzet. Megsütötték nyárson. És mikor szépen süt a hús, már majnem kész volt, Lófi János aszongya: „Mastmá nemsokára majd megsül, émegyek én — aszongya — itt valahol kondészok — aszongya — jó ivóvizet. Ha esetleg ehesek vagytok, ha arra nem érek ide, nyugottan ebédezzettek majd, marad nekem is.” Hát asztán ément vizet keresni a zerdőbe. Mer ojjan őserdőkben mindig vannak ojjan csörgős patakok. Hát asztán tálát is. Mingyá neki hasat, ivott, meg valami vödör féle vagy tudom is én mi, vót nála, hogy vüsz oda is. Hát asztán hozza ő a vizet. Az üres nyársok oda vannak a tűz mellé dobálva, a Vazsgyuró, meg a Kőmorzsoló azok meg ott szomorkodnak. Aszongya: „Hát mi az? Mind megettétek.” „Meg ám, de nem mink.” „Hát ki?” „Hát — aszongya — az a piciny arasz ember. Mikor már kész vót, odagyütt, — aszongya — és kérdeszte; Kész a hús? Hát montok neki, kész. Mast már talán meg is süt. Akkor asztán a Vazsgyurónak aszongya, hát akkor menny é, a Lufi Jánost kerezsdd meg. Hogy gyűjjön ide, hogy az is egyen. Hát asztán foggy a magát a Vazsgyuró, emegy, a Lófi Jánosnak hogy szól, hát kész a zebéd, 532
