Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből
aszongya: „Hát mit nézegecc?” „Ászt nézem, hogy mejjik a legmagasabb, vagy legerősebb fa.” „Na és mit akarsz vele?” „Máj meglátod.” Hát osztán egyet tálát magának. Odamegy. Szépen megfoggya a fát. Tekert rajta. A fát kiemelte gyökerestül a fődbül. Kiemete gyökerestül a fődbű. Akkor asztán egyet fordít a fár, hogy a teteje vót lenek. Egyet vágott, úgy bevágta a fődbe, hogy még egy kis gyökere se állott ki. És ébámult a királ. Hát még illent sohase látott. De asztán aszonta a királnak: „Viszontlátásig Istennek ajánlom, már nem is megyek veled haza. Nem szabad. Mert énnekem még en- ná másabbakka köll majd birkóznom. Csak ez vót a próbám.” Jaj, reménkedett neki, majd letérdet, hogyhát. „De hjába, hjába, és mindenféle megszűnt, ez meg van Írva és ennek így kő lenni. Hát látta, sehogyan, se- hogyanse. Hát eccercsak fokta magát a fiju, ément. Ement egy tiz lépésre. Eszébe jutott valami: „Bocsánat — aszongya — király apám nevelő apám, egy kérésem vóna. Ha úti segítségre kaphatnék-e én tőled egy jó puskát és egy kardot. Erre vóna szükségem.” „Az lehet. Nemcsak azt, amit csak akarsz, mindent megkaphatsz.” Evve asztán fölűtek a kocsira, ementek haza. „Mennye le — aszongya — a pincébe. A pincébe talász több ollyan vak ablakot, vak ablakot. Egyik ablakba talász fegyvereket, a másikba talász kardokat, régi őskardokat, amellik neked passzol, asztal vedd föl magadnak. Azt vedd ” Mingyá nekiatta a pincekúccsot. Lement és körűnéz. Tényleg láttya, az egyik, egyik vakablakba régi ős fegyverek vannak, a másikba, a másik ablakba meg kardok. Hát szóval egy fegyvert választott magának. Amit magának jónak látott. Akkó ment a másik vakabiakhoz. Ott, látta hogy a kardok vannak, azokat visgágatta. És szemléli a kardokat, visgálla, hát egyik, amellik legbellű vót a kardsorok között, egy kardot észrevett, hogy a hüvejibül két-három centire kigytitt, bement, kigyütt, bement, kigyútt, bement. * „Hinnye, ez valami dolog.” És kivette ászt a kardot. De rajt vót szinten a szíj is. Minden. Mingyár főkötte a derekára. De a kard mindig működött a hüveji- be. Mindig működött. Két három centit ki és be, ki és be. Hát akkor asztán évvé főment. Megint ebucsuzott és asztán ránéz a király: „Fijam, tuttad, hogy mellik kard ér valamit, meg a puska is.” Mingyá nézi a puskát. „Ez a puska, ez ojjan, amire te ráfogsz, biztos, és háború esetén, ha valamikor megtenné te nagyon szorúva, meglenné szóróvá, és — aszongya — észt a kardot kihúzod a hüvejibű és megmondod neki, hogy eny- nyit végezzé és az eltávozik az a kard tüled, és az magátul dogozik, magátui harcol.” Hat akkor még jobban megörűt neki a fiju, mekköszönte neki. ..Ja eljárt az iidő, menni kő.” Ément. . . Hát ez egy nagyon nagyon nagy őserdő vót. Ö ement abba a zerdőbe vissza Ement abba a zerdőbe vissza. És asztán abba a zerdőbe csak mindig mindig benek, befelé, befelé, befelé, befelé tért. Eccer csak talákszik egy jó zömök, erős emberré. Aszongya: „Jónapot, kollega!” „Jó napot!” 530
