Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Szemelvények Gaál Károly gyűjtéséből
Hát a kocsis lenéz a fődre. Egyet gondol. „Méltóságos uram, nem bírom, megtenni. Nekem is ebbe van a gyönyörűségem. Ha kocsis vagyok, nem bánt az, mert tiszteségesen mekkeresem a kenyeremet és én szeretem, azér főnevelem.'’ Meg asztán a gyerek máskép is különös, különös fiju volt. „Mer — aszon- gya — ez a gyerek, mikor hétéves elmúlik, úgyis engem itthagy. Mer meg van jósúva.” A gyereknek két sor foga vöt. Két sor foga van, és meg van jósúva, hogy hét éves korába ehaggya a szülejit és megy a nagyvilágba. Észt úgy szokták mondani, hogy abbú van ez a gorboncijásdeák. És akkor mekkő valakivé birkózni neki. Hát előbb úgy szokták mondani, mikor nagy fölhő, nagy zivatar vót: „A garaboncijás most viszi a sárkányt. Ha igaz vagy nem igaz? De mongyák. „De hát mégis — aszongya — addig is, — a király, — hogy én is észt a történetet szeretném meglátni, mikor történik ez meg, hogy a gyerek eltávozik. És — aszongya — meglesz János a te jutalmad ezér.” Hat jól van. Ugye a kirájnak a kedvét se szerette volna megszegni. Mer hogyha utóvégre megmakacsújja magát, akkor talán kidobja, meg ászt is gondúta, meghát ha tényleg igaz lesz az a jóslás, akkor is itthagyná hét év múlva. Akkor is itthagyna. Hát hadd tőcse a kedvit a kiráj vele. Hát nekiatta. Hát szépen, hát természetesen jobb táplálékba, jobb bánásmódba is részesűt a királyházná, mint otthon a szegény kocsis apjáná. A legszebb bánásmóddá, meg nagyon szerette a király, meg a felesége is, meg asztán a háziszemélyzetnek is megparancsóta, hogy Isten ments, hogy évvé a gyerekké valamit rosszú csinyánának. „Mer — aszongya, — ha a gyerek panaszkodik, hogy valamellik megüti, vagy megbántya, — aszongya — jaj lesz annak.” Hát asztán szépen naprú napra, hetekrű hetekre, évekrű, évekre szépen fejlődött a gyerek. Mikor a gyerek belefordút a hetedik a hetedik évbe, mer a király már beidomitotta, hogy úgy szóliccsa űtet, hogy papa vagy atya, meg szinte a feleségit: mama, a hetedik évbe belefordul a gyerek, főkének reggé, megreggeliznek, de a gyerek méll gondolkozásba van. És a király észreveszi, hogy a gyerek valamin spekulál vagy hogy valami bántya, vagy hogy valami nem teccik neki. „Fiacskám — aszongya — mi a bajod? Talán nem teccik a reggeli? vagy mondd meg, mi a bajod, segittünk rajt, ha lehet.” „Ejj, kedves papám — aszongya — azon te nem birsz segíteni.” „Mijr?” Aszongya: „Én most, nekem kikő menni az erdőre.” „Az erdőre? Mijér?” „Próbára.” „Mijjen próbára?” „Ha kiváncsi vagy, gyere velem.” Jó van. Aszongya: „Akkor fijam nem megyünk gyalog, befogatunk a kocsiba, hintóba, és úgy megyünk.” „Hát nem bánom, hogyha gyalog megyünk is, hiszen nincs ollan messze, mégha úgy tartya kedved, émehetünk kocsin.” Hát mingyá lecsönget a kocsisnak, hogy fogjon be azonná, és járjon a kastéj kapu elé. Eccerre befog a kocsis, odajár. Szépen földnek a kocsira, mennek ki a zer- dőre. A zerdőszélen megáll a kocsis. Bemennek az erdőbe. De ez nagy, nagy őserdő volt. De asztán a gyerek a hét év alatt teljes kifejlődött, erős ember lett. És a gyerek mindig nézegeti a fákat. Egyik fátú a másikat nézegeti. A kiráj 529
