Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Láng Gusztáv: A költő és az Ige (tanulmány)
azonban az eszményien teljes lét keresése a létezésben; egy végcélnak tekinthető állapot üldözíése a csak folyamatként valóságosban. Ezért vétót (ká ideálokat; irányt mutatni egy lehetséges folyamatnak. S ezért mimes mit (kezdenie a valóságos voltában (állapottá szilárdult múlttal; ki kell szabadítania a betlékövölt eszményeiket, vász- sza kell változtatnia saját — miai — eszménye felé sodródó folyamattá. Nem fordulhat hozzá a milyen volt tárgyilagos kérdésével, hanem esialkis a milyennek kellett volna lennie jogos voluntarizimusával. Múltat teremt, hogy a múltban megteremthesse önnön keletkezését. Szilágyi Domokos utolsó nagykampozíciója, az Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850- ből költészete ilyen „előtörténetét” összegezi. A montázsként a versibe ékelt idézetek a „haza s emberiség” ünnepi jövőjét hirdető próféta-költőt emelik példa-magasba, az „apokrif” szöveg azonban az évszám sugallatához igazodik. „(Mire vagy ijó még? — magányos / farkas a hiénák között!”, szólal meg a iküldetéstudat magánya mindjárt a kezdősorokban; baljóslatú „eljátszottad már” minősíti a szó és a vágy (a (költészet) lehetőségeit; „Ez őrült sár, ez istenarcú lény — I ez a jelen”, tágul egyetemes lét- értékeléssé a múltbéli kétségbeesés, s a pusztuló értékek — vagy az ér'tékipusatító erők? — előtt „fejet hajtott” emberiség a nemzet minőségét ás .meghatározza: „Ne áltasd magad. Ünnepelni sem / tud már ez az elfajzott faj — vtagy csak úgy, / ha belepusztul.” A Vörösimantytól kölcsönzött pátosz szárnyalását groteszk szójátékok, értelemforgató ismétlések szorítják bukdácsoló földközelbe: „elittad az árát, megittad a levét”, „szemétre való vén cigány”, „Volt munka — férfiiimunkla volt / hogy fölérzett rá a holt, az óriás — / s még óriásiabb gyilkosa”. De ilyen groteszk szerkezeti fogás a vers élén az optimizmus-ígérő Batsányinmotttó is, mely azonban a szerkezet előrehaladó megismerése során beleolvad a szövegbe, a többivel egyenrangú idézetként, s a Vörösmanty-lkép „rettentő tanulság”-ónBk fényében nevetséges öncsalássá minősül át. TörténeQmii parabolává lesz a mottó szövegbeli sorsa; keltezése (1793) és a Vörösmarty-életr.ajz címben kijelölt időpontja (1850) rögzíti a versbeli utalást: Leéltél fél évszázadot. A sors hol adott, hol nem adott. Most már nem is kérsz. Most már nem is adna. Veled vagy nélküled haladna a szekér — egyre megy, hogy föld suvad, hogy szakad ég: ez is, az is csak szakadék. Mintha a holt reményű Vörösmarty emelné utolszar maga elé gyászban ünnepet jövendölő „választott ősét”: „Vadulj, gyászos ellme! megújul a világ . ..” iHogy nyoma- tékosítsa: az igézetében leélt félszázad a jövendölés kuidanoba fordítója volt. S hogy a Vörösmarty-kép önarckép is, azt az utolsóként idézett Vörösmanty-szöveg poétikai utalása teszi bizonyossá. A Fogytán van a rmpod kezdetű utolsó töredék visszamenőleg rájátszatja a Szövegre — melyben a Vörösmartyról szóló idézetek forrásai kétségtelenné teszik, hogy az utód, a miai költő szólítja meg Vörösmarty emlékét — az ön- ,megszólítás attitűdjét; egyszerre szól, egymás szavával a jelen és a múlt költője, egyazon történeti sorsról. így lesz Szilágyi Domokos önjellemzése és heflyzettudata Vörösmarty „apokrif” vallomásává, az autentikus Vörösmarty-idézetek pedig Szilágyi Domokos vallomásaként ds olvashatók, ahogy Vörösmarty is magáira, hitére ismerhetett (volna) a Batsányi-idézetban. Egy sajátos lírai megoldásban — az ömmegszólí- tásban — így valósul meg egy sajátosan epikus eredetű szerkesztésmód, az idősíkok (esetünkben történelmiek) egymásra rétegzése, hogy a költemény meghaladhassa személyhez kötöttség, élmény-egyediség körét, s a jelen Idejű költő-sors esélyeit egy tanúságtevő paradigma-sorba állítsa. A tragikus sors-értelmezést végérvényesen kicsandítő Fogytán van a napod után szinte fintorként hat, hogy zárásonként megismétli a vers a Batsányá-mottó „leleplezett” sorát: „Vadulj gyászos élme megújul a világ”. Vagy tekintsük kommentárnak 43
