Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Láng Gusztáv: A költő és az Ige (tanulmány)

az ugyancsak montázs-elemiként a két idézet közé iktatott lexikon-adatot: „Temetése [1855 novemberében] politikai demonstráció, az első tömegtüntetés [20 000 ember] az önkényuralom ideáén.” S olvassuk ki belőle azt a keserű optimizmust, hogy a költő, ha mér szavaival és vágyaival nem használhatott eszméinek, megtette halálával és temetésévéi? S a sor, azzail, hogy visszavisz a verskezdetihez, egyben eszme és hit „örök visszatérésének”, az újrakezdésnek a szellemét sugározza, mely a költő halálából kel ki, új életként? De mi ismétlődik — a hit, vagy a csalódás? A montázs-technika ez esetben arra szolgál, hogy miindkét értelmezés lehetőségét nyitva hagyja az olvasó számára — a vers így nem Oktat, hanem választaná 'tanít. E kétértelműség a költészet meghasonlásának szavegképe; a megismerés a hit érvényességének tagadásáig jut, e megismerés kiindulópontja azonban a hit a költészet ama teleológiájébam, mély közösségi szerepének alapja.

2.

E teleológia társadalmisága nyilvánvaló. A Batsányii-rvens (A látó) a forradalmi valóságváltoztatás eszméjéből eredezteti, ennek tragikus meghasanlésát „ismeri fel” a forradalom és a szabadságharc bukása után a költemény Vörösmartyja. '(igaz: Szilágyi Domokos az idézet-montázsból kiiktat minden, a lírai témát ikonikrét történelmi eseményhez kapcsoló utalást, hiszen célja éppen eszmény és valóság egyez- tethetetlenségénék egyetemes tételezése, az olvasó azonban rendelkezik az utalások megfogalmazásához, a szöveg ilyetén kiegészítéséhez szükséges ismeretekkel. A költői hagyomány, illetve az őt mintegy ,.megszemélyesítő” nevek — Batsányi,, Vörösmarty — egyfajta archetípusként funlkcianiálnak.) A költemény tárgya tehát a tökéletes társadalom, a társadalmi cselekvésiben önmagát tökéletesen megvalósító ember eszménye.

Ezt az eszményt az ötvenes évek elejének társadalom-szemlélete fogalmazta meg, mely ugyanakkor a korszak társadalmi gyakorlatát eszmény-adekvátnak minősítette. Ennek megfelelően — a maga nézőpontjából logikusan, hiszen a tökéletest bírálni is, tökéletesíteni is 'képtelenség — a költészettől nem igényelt sem eszmény-alakító megismerést, sem gyakorlat-alakító etikai útkeresést, hanem csupán apológiát. Ilyenre Szilágyi Domokos is vállalkozik. „Tizennyolc millió pár 'kéz rakja egymásra serényen / holnapok tégláit”, indul Tizennyolc millió aírnű verse, hogy eljusson a korszak ideológiájának megfelelő csattanóig: „Tizennyolc millió kéz tevékenységét / hangolja egybe / az okos agy: / a párt.” És ez a kételylmentes apológia jónéhány pályakezdő verséből kiolvasható: „Az építők a fény fiai”, szól a hiiimnikus elragadtatás az Építőkben; „És szeretném, kazánkovács, / ha meglelné dalomban / ritmusát a kalapács, / s ha te vezetnéd a toliam”, fogalmazza ars poeticává a munkás-hős központi szerepének korabeli követelményét a Kazán kovácsban.

Szilágyi Domokos kritikusai a kételylmentes Ihat korszakának szokták nevezni ezt a pályakezdést, holott — legalábbis a korszák politikai gyakorlatát illetően — ilyen kételymentességről az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején korántsem beszélhetünk. Szakmai berkeikben köztudott, hogy a költő számára elérhető kiadóknál bizonyos számú politikai hűségvallomás nélkül nem jelenhetett meg verseskötet, sőt folyóiratokban is — szerkesztősége válogatta, hogy milyen mértékben — egy-egy ünnepi óda, vezércikk-ízű alkalmi vers biztosíthatta áslak a folyamatos közlés jogát. Hogy a költő másképp is próbált politizálná, azt egy 1959-ben kelt szerkesztőségi levél birtokomban lévő másolata bizonyítja, mely szerint a költő beküldött verseiből hármat elfogadtak közlésre, a többit „részint kellemetlen eszmei akusztikájuk, részint mondanivalójuk elvontsága miatt” elutasítják. (Ma már paródiáiba illőnek érezzük — a költő alighanem akkor is annak érezte — közvetlenül ez után a levél zárómandatát: „Kérünk, küldj mielőbb, minél több, minél jobb 'verset.”) Megkockáztatva, hogy a valóságosnál kedvezőtlenebb képet rajzolok Szilágyi Domokos „elvszerűségéről”, azt kell mondanám, hogy egyszerűen publikációs lehetőségeit védte, a korszak íratlan erkölcsi kódexe szerint megbocsátható engedményekkel. Hi44