Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 6. szám - Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? (tanulmány)
GAÁL KÁROLY Kire marad a kisködmön? Hát kire? És ha már valakire marad, miféle kisködmönről van szó? Csak azt lehet valakire ráhagyni, ami létezik és van annyi értéke, hogy ne csak valakire ráhagyják, hanem az örökös el is fogadja. Ködmön van ilyen, van olyan. Egyik ki van szépen varrva, és aki ránéz, nem lát mást, mint selyemmel hímzett virágot virágon. Sokan azt mondják, hogy ez már a népművészethez tartozik, a „nép lelkét” tükrözi. Senki sem gondol arra, hogy a szépen hímzett ködmön mögött egy sokoldalú folyamat rejtőzik. A ködmönszabó, régi iratokban „magyar szűcsnek” jelezve, árut akar termelni. Olyan árut, amelyet jóáron tud eladni. Már a szabásnál, varrásnál vigyáz gondosan. Amikor a munkadarab így elkészült, továbbadja egy hímzőasszonynak, aki szintén élni akar és jó szeme, jó keze lévén, rendelésre ködmönt hímez. Hogy a kész darab után kapja meg pénzét vagy órabérre dolgozik, az a munkaadó és a munkavállaló dolga. Fontos az, hogy a szűcs által összeállított ködmön sima bőrfelületére valaki rárakja a virágot. A hímzőasszony a munkadarab leszállításakor megkapja pénzét. A szűcs ezt a pénzt befektette és most arra vár, hogy valaki a hímes ködmönt megvegye, hogy ő is a pénzéhez jusson. Ha ez így van, és ez így volt, amíg a ködmönt általánosan használták, és sok közülük ki is volt varrva, mi játszódott itt le? Árutermelés! Aztán a vásáron, vagy az üzletben meglátta valaki ezt a sok színben játszó ködmönt, és ha megvehette, megvette. Ez a szó, megvehette, nemcsak attól függött, hogy volt-e rá pénze, hanem attól is, hogy mit szóltak hozzá azok az emberek, akikkel együtt élt. A falu szája gyorsan reagált. Ha valaki öreg volt, azaz már házas, az már nem ciifrálkod- hatott. Rögtön jött a szó: „A vén bolond, Mit akar ez? Hiszen már házas.” Másiknál avval jöttek, hogy otthon még enni sincs elég, és most így páváskodik. A meg- szólásna'k sok formája van, és sem a papírból, sem az időből nem telne ki, mindet felsorolni. Arra sem térek ki, hogy a megszólás mögött nemcsak irigység, hanem egy közösség belső törvényszerűsége is milyen formában lappangott. Számunkra itt most csak az a lényeges, hogy a hímesködmönt valaki csak megvette. Evvel számolt a szűcs is, másképpen nem csinálta volna meg. Egy nyalka legény, akire sok lány kacsingatott, letette a pénzt az asztalra, és következő vasárnap vagy maga hordta, vagy pedig egy bizonyos lánynak ajándékozta. Így vagy úgy, itt csak az a fontos, hogy a szűcs áruja vevőre talált, és valaki ezt, mint tulajdonát, hordta. Számára ez nem volt népművészet, hanem egy ködmön, amelyik ki volt hímezve, amit a tulajdonos kezdetben csak különleges alkalmakkor vett fel, később már minden vasárnap, aztán mikor a nyalka legényből már görnyedő hátú öreg házas lett, az erdőlésénél is. Végül azután a hajdani ünneplőből vacok lett a kutyaólban. Persze, van kivétel is. Ha pl. egy néprajzos ezt a kisködmönt, amelyik szépen ki volt virágozva, még időben elcsípte, akkor népművészet lett belőle. Kiállították egy múzeumban. Látogatók jöttek, megcsodálták. És ha a gyűjteményben csak egy ilyen darab is volt, hamarosan meglátta képekről ország-világ. A mintát, a virágokat, a színeket leírták így, úgy, ahogy csak lehetett. Minél többször beszéltek róla, annál ősibb lett és sokszor már az ázsiai pusztákról álmodott az a minta, ami a tizenkilencedik század divatjából fakadt. Valahogy olyanszerű volt ez, mintha valaki egy országból aranyérmet ugrik és erre fel mindenki azt hiszi, hogy az ország minden lakója ilyen jó ugró. Ez nem zárja ki azt, hogy testi képessége szerint mindenki tud ugrani, és alkalomadtán ugrik is. Erre nem gondol senkisem. A sok név515
