Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Szakolczay Lajos: Szilágyi Domokos prózája (tanulmány)

boncolgat. Az atomkorban lakenyerezhető-e Árész, miként az ógörögök tették áldozataikat bemutatván? „Legsúlyosabb létkérdésünk a modern Árész befolyásolása, mert az istenség hatalma korlátlan lett: végső pusztulásunk, de végérvényes boldogulásunk is a kezében van. Ez nem költészet, ez égető valóság.” (Kiemelés — Sz. L.). íme, a sokszor álmodozónak hitt költő valóságismerete! De hogy nem hátrál meg a gondok elől, tanúsítja az ugyanebből a cikkből vett, a kutatás jogát kinyilvánító belső parancs is: „A művésznek társadalmi kötelessége az igazság hajhászása, s köteles hasznosítani a gondolat leváltozatosabb területein föllelhető igazságokat. Mert a gondolatnak szabad bejárása van mindenüvé ...”

Akkor még hitte, hogy a szellem embereinek köztársaságába tartozni rang s felelősség, és ki-ki annyit ér, amennyit a szép álmokból megvalósít. Kritikusi munkásságát is ez a fölismerés irányította. Ha a költészet, miként mondotta volt, örökletes gyógyír, a kritika csak pillanatnyi javallat. Látszólag. Mert örökös tanulással és tanítással ezt az arkánumot — mutasson irányt, erkölcsöt, és értéktudatosító szerepe mellett önismeretre sarkalljon! — ugyanolyan nélkülözhetetlenné akarta emelni, miint a lírát. A műelemzés tárgyára irányuló komolyság innen van — mérhetetlen alázatából. Ez nem megbunyász- kodást, köntörfalazást, féilrebeszélést jelent, hanem nyílt szót. önmaga, valódi vagy vélt tudása éppúgy elemzés alá kerül, mint egy műalkotás.

Kritikáiban is, erről nem egy már-már monomániás kiszólása tanúskodik, boldogságszervező, hiszen a Forradalom után következő hétköznapok (Korunk, 1973. 1. sz.) sem adnak kisebb munkát, mint az azt előkészítők. Hiszi, hogy a Kánaán felé megy, közben csak elemezget, vitatkozik, és merész terveket sző, melyekben az esztétika, bár törvényei leírhatók, egyszerre valóság és ábránd. Termékeny pillanataiban ötletet-ötletre halmoz — a megfoghatatlanhoz akar közelebb jutni. Lendvai Ernő könyvéből (Bartók költői világa) tudja, hogy a zeneszerző komponálásmódjában milyen nagy szerepet játszott az aranymetszés. Ha szabály, játszunk véle, hátha talál más műfajokban is! Volt ideje és türelme Arany trilógiáját sorrói-sorra megszámolni, hogy közölhesse: az aranymetszés szerint a Toldiban és a Toldi estéjé ben is kimutatható a „drámai csúcs” (az 1033., illetve az 1043. sor körül keresendő), és a Toldi szerelmében csak azért nem, mert „nem egy lélegzetre készült,... és sok benne a kitérő.” (A Hét, 1972. júl. 14.). Játszadozás, fantázia? Mindenesetre komolyan veszi „fölfedezését”, és A nagyidai cigányok vizsgálata után összegzi meglátásait: „. .. a törvény érvényesülése kizárólag remekművekben mutatható ki, ha nem is mindegyikben.”

Egy-egy alkotást leszámítva (Kalevala, Walt Whitman: Fűszálak) ritkán volt dolga remekművekkel, de a kortársai elől — ideértve a kezdő írókat is —, nem tért ki, alapos, némelykor mintaszerű elemzésben hívta föl a figyelmet hibáikra, dicsérte erényeiket. És némelykor az önportré színeiből is kölcsönzött, ha úgy látta, így teljesebb a kép. Valahai professzoráról, Szabé- di Lászlóról írott arcképvázlata nem a legsikerültebbek közül való: sok benne az általánosság, s ahelyett, hogy a hatalmas életművet elemezné, a költő-egyetemi tanár rigolyáit ismételgeti. De ott, ahol saját sorsát megsejtve látomásairól sem hallgat — ami Szabédinál véres tragédia volt, az nála megérzett jövő —, igazával döbbent meg: „a költészet nem foglalkozás, mégcsak nem is hivatás, hanem életmód. Bele lehet halni.” (Igaz Szó, 1968. 10. sz.)

Érzékeny tapintattal viseltetik a kezdők iránt; antológiájukat, a Vitorláit)