Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Szakolczay Lajos: Szilágyi Domokos prózája (tanulmány)

éneket elemezve (Igaz Szó, 1967. 9. sz.) allegorikus mesét mond, kifogásait egy huszonnyolc karú istennő, Shiva, vagyis a Jelenség „fejéhez” vágja. Itt, sajnos, nem valósulhat meg munkamódszere — „miinél alaposabban gyárnbá- szom a jó verset: egyre csak jobb lesz, új és új szépségekre bukkanok ..—, mert elég sok a silány mű. Viszont amit idézetek kiemelésével mond a költőkről, az mindmáig helytálló. Egy kis bogarászással utánanéztem, hogy kik az idézetek szerzői: Szilágyi Domokos Mandics György „tiszta rajzolatú képeit” és Mózes Hubát (azóta költőiből irodalomtörténésszé „süllyedt”) dicsérte, s akiket korholt — Bokor Katalin, Cseke Gábor, Tatár György —, azok ma már vagy nincsenek a pályán, vagy alig haladták meg tizenöt év előtti sutaságaikat.

Valamennyire rózsásabib lett volna a kezdőkről rajzolt kép, ha az egyik legeredetibb tehetségnek, Király Lászlónak a költeményeit is tárgyalhatta volna. Nem tehette, mert azt megelőzően — Király egyéni kötete előbb jelent meg, mint a nyomdai okokból késlekedő antológia — már szólt a Vadásztánc lírikusáról (uo. 1967. 7. sz.). Ez a kritika csak egy tudós költő tolláiból születhetett meg. Szilágyi Királyban a gondolkodót értékeli, és verseinek szép alázatát. Mifcrorealista vizsgálatával egyetlen sort nagyít ki — „a csend — homály a tárgyak tenyerén” —, hogy ezeregy módon — még angolul is megszólaltatván a képet! — bizonyíthassa a költő istenáldotta tehetségét, mely nem utolsó sorban magyar költői fantáziájában nyilvánul meg.

Kritikái általában bátrak, merészek. Sohasem elemez tánárosan, kerüli a didaktikus szólamokat, esszészerű megközelítéseiben is megpróbál egzakt lenni. Szabálytalan kritika két fiatalról című írása (Igaz Szó, 1964. 9. sz.) iskolapélda a meghökkentésre; ugyanis egy fiatal költő, Fábián Sándor, és egy induló prózaíró, Szilágyi István könyveit méri össze. Okosan, szellemesen, főképp a világ megközelítésének módozataira figyelve. Szinte táblázatba foglalható, világos elemzésekkel alátámasztott részeredményeit szemlélvén, nem is hangozhatik idegenül: Szilágyi István forrongóbb, „lírikusafofo” alkat, mint Fábián, a költő, kire a megfontoltság, a józanság, a szemlélődés jellemző. Nem itt a helye azon elmélkedni, hogy a kétféle alkotói magatartás közül — Szilágyi Istvánnál az érzelmek (a világ: élmény) uralkodnak, míg Fábián Sándornál a ráció (a világ: Objektív valóság) —, miért Szilágyié volt hosszú távon a gyümölcsözőbb. A kritikus mindenesetre a szimpla leírás helyett (Fábián) a belső ábrázolásra voksolt (Szilágyi I.).

Lászlóffy Aladárnál a vers „történeti polifónia” (A szavak ereje), Páskán- di „a kézzelfoghatót közelíti a fogalmihoz” (Hol kezdődik a vers?), Szőcs Kálmán Csöndes kiáltványa pedig olyan, „mintha a költő nem erezné a határt naivitás és együgyűség között” (A költő közérzete). Egy mondattal, néha pár szóval is rá tud világítani költőtársainak erényeire és gyengeségeire; mer harsány és meghökkentő is lenni, hogy minél jobban, világosabban üljön ítélete. Ily fegyverzetben föllépve is többször félreértették. A legnagyobb port az a cikke kavarta — Az első ötven év (Előre, 1969. febr. 9.) —, amely csupán a tényt rögzítette: az Ady-vallás szűnőben van, a mai fiatalok már másképp viszonyulnak a Nyugat nagyjához, mint a húszas, harminoas évek serdülői. Támadták, Kosztolányi követői közé sorolták, noha ő Ady korszakos nagyságát nem tagadta, csupán az ízlés változásaira — szociológiai tény — próbált figyelmeztetni. Magyarán: az elmúlt két évtized költő-nemzedékei „az embert József Attilában találták meg.” Aligha cáfolható, amit mond, és ki gon40