Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 1. szám - SZILÁGYI DOMOKOS EMLÉKÉRE - Szakolczay Lajos: Szilágyi Domokos prózája (tanulmány)

A kritikusnak csak rövid ideig volt áldandó rovata: a bukaresti Könyvtári Szemle Tallózója az 1971. 3. számtól ugyan főmunkatársként — fényképét is közölve — jegyzi, de 1973-ban írásaival már nem szerepel a lapban. Négy számban összesen 28 rövid könyvismertetése olvasható. Egyszer esszé- szerű, máskor csupán leíró (tartalmat mesélő) a hang. Ezekben a recenziókban, a kívánt forma is teszi, általában jóval elnézőbb, mint más kritikáiban; nem elemez, csalk bemutat. Bírálatát, költészetté oldva a gúnyt, képekben közli: „A prózai útirajz itt-ott meg van tűzdelve versekkel, mint szalonnával a jóféle pulykasült. Bár ez a szalonna fölöttébb ösztövéres.” (Tamás Mária: Milyen vagy, Amerika? — 1971. 4. sz.) Egy-mósfél flekkes írásai sokféle tárgyú könyvből szemelgetnek: a költészet mellett (József Attila, Farkas Árpád, egy gyermekvers antológia: Csigabiga palota) megtalálható a (történelem (Erdélyi jobbágyok panaszlevelei, Orbán Balázs: Székelyföld képekben), az írói önéletrajz (Táncsics Mihály, Koós Ferenc, Nagy István, Kacsó Sándor művei), a külföldi iés magyar klasszikusok egy-egy munkája (Stendhal, Zrínyi Miklós), a néprajz, a nyelvészet, a tudománytörténet, még a humor is.

Elég ritka, ha a tárgyszerű ismertetés vallomásba szökell; ilyenkor — például József Attila legszebb versei kapcsán — a „kritikus” azonnal átvedlik esszéíróvá, s a saját bensőjét is megrázó élményt fogalmazza. „Ez a költészet mindennapi kenyerünk. Csakugyan goethei, dantei teljesség — s ugyanakkor petőfis, csokonais közvetlenség, hétköznapjaink meghitt társa, bánatunk, örömünk osztályosa, vigasztalónk, ha csüggednénk, buzdítónk, ha lankadnánk, példaképünk mindörökké.” (uo. 1971. 4. sz.). Eme rövid ismertetők nemegyszer a kritikusi erkölcs szép megvalósulásai; közülük most csupán egyet emelek ki, mely különösen értékkorrekciójával lep meg. Szilágyi Domokos nem nagyon titkolta véleményét Nagy Istvánról, igaz, hogy ítéletét eléggé befolyásolta a kolozsvári munkásíró proletkultos tevékenysége, szerepe, s az e lázban fogant nem egy sikerületlenefob mű. A Hogyan tovább című önéletrajzi regényt olvasván úgy véli, hogy Nagy István „magára talált”, és a „rousseau-i bátorságú önvallomásban” különösen azt értékeli, hogy az író bátran szembe mert nézni hajdani énjével, konok akaratosságával, elfogult merevségével (uo. 1971. 4. sz.).

A kritikusi munkálkodást tekintve különösen a hatvanas évek közepétől számított bő fél évtized igen gazdag. A már elfogadott költő bírálatait, műhelyvallomásait, portréit honi és idegen klasszikusokról, műfordításkritikáit, az általános esztétika, zene és képzőművészet tárgykörében írott elemzéseit- esszéit szívesen közük a lapok és a folyóiratok: a bukaresti Előre, a marosvásárhelyi Igaz Szó, a kolozsvári Utunk és Korunk, s majd megindulását követően egy fővárosi hetilap, az A Hét is. A kritikusnak-esszéistának fél évig egy sorozata is volt .az Igaz Szóban Bukaresti levél címmel, melyben beszámolt egy-egy kiállításról (Kortárs francia festők, Balogh Péter, Román Viktor), az akkori zenei élet szenzációjáról, Witold Lutoslawski: Gyászzene Bartók emlékére című művének romániai bemutatójáról az Enescu Filharmónia hangversenytermében. Nem szakkritikák ezek, hanem a művész éles meglátásait közlő „töprengések”; aki azért harcol, hogy a műalkotás mielőbb közszükségleti cikké váljon (1966. 1. sz.), hogy modernség és népdség ne legyen kijátszható egymás ellen (1965. 11. sz.).

Az 1966. januári számiban publikált „levele” különösen azért érdekes, mert benne az író általános művészetelméleti, esztétikai és etikai kérdéseket

38