Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Radics Viktória: A szöveg sem remény? (Molnár Miklós: Processzusok)
iába kél. Az őstörténet az „ellenanyag”, a nyelv torzító-korrekciós működése folytán felrobban, érvénytelenül: a jelek kivonulnak, önmagukba görbülnek a nyomok, nincs neved, elolvadsz, semmiződsz, ellen-rés nyílik, szakadékká duzzad, terjeszkedik, tágul, üresen, fogy hatatlanul. A „Titok”, az „Abszolútum” misztériuma profanizálódik és érvénytelenül A szék című rejtvényszerű szövegben is. A találós kérdésnek (A Titkokzatos Szék Ki- bogozatlan Esete) itt legalább hetvennyolc, egyaránt semmitmondó „megoldása” van. A zászlólengetőn célirányos, igehirdető, kultúrsztálinista gondolkodást marja szét ez a szöveg. Odavágni a cél szőrös közepébe! Hát ez teszi az ún. nyelvkritikai irodalom „Geistesbescháftigung”-ját. Az író, aki figyeli, bontja, gerjeszti a nyelvet, nem elefántcsonttoronyba vonult keresztrejtvényt fejteni. De világítótoronyba sem. Mindössze a látásunkat rendszabályozó rácsozatot feszegeti — a tisztánlátás érdekében. Christian Morgenstern így írt a nyelv „függönyrebbentő” képességéről: „Gyakran előfordul, hogy hirtelen heves csodálkozás keríti hatalmába az embert egy szóra tekintve: egy szemvillanásnyira megvilágosodik a nyelv teljes önkényessége — a nyelvé, amelyben a valóság megfoghatóvá lehet számunkra —, s ezzel valóságfogalmunk önkényessége is.” Félimbecilitásban élünk, mint Schmidt Milován alias Gregor Samsa. Már mindent elprédáltunk, és mindent elvettek. Mindent megcsúfoltunk, és mindent meghamisítottak. Se kint, se bent. „A vonuló rácsoktól pillantása oly fáradt, hogy már nem fog semmit át. Ügy látja: ez az ezer rács világa, s az ezer rács mögött nincsen világ.” ♦ Előttem a Cinkelt kérdések hipotetikus olvasóhoz című zárószöveg, mely nyit, s rajtunk, olvasókon múlik, nyílik-e. Vajon a lány, az agg, anakronisztikus középeurópai őslény, az öregasszony, Préda Kriszta, Una, a galgalák és a patkok, szóval ez az egész alternatív hansvurstli, ez a groteszk commedia delTarte bezáródik-e ebbe a csúnya irodalomba, eltemetve — mert ugye nem kellemes saját imbecilitásunk torz tükrébe nézni —, vagy vállaljuk-e a párbeszédet velük, s elgondolkodunk-e végre azon, hogy mi legyen Gregor Samsával? Emberré változhat-e Schmidt Milován? Én azért olvastam el a szövegeidet, Molnár Miklós, mert már a Pártedli-céduláról láttam, hogy ugyanabban a szaharban vagyunk. És hallattam a saját ordításomat, bődülésemet. Megpróbáltam artikulálni. Azért olvastam el a szövegeidet, mert irtózom a magán- és nyáj-ideológiáktól; mintegy „ellenanyagként”, nehogy cukros mitológiai narkózisba essek, amikor az átváltozás lehetőségét és lehetetlenségét latolgatom. Engem elsősorban a transzformáció érdekel. Hol, hogyan történhetik meg az átfordulás, amely Pilinszky két verssorát oly természetesen öszefűzi: „Rühes ebek vériünk a párnán / gyönyörűek vagyunk.” Tudom, lehet hogy a szöveg sem remény. Ám azt is, hogy író emberek, mégis a remény MEGALKOTÁSÁN dolgozunk. Az irodalom talán közvetítő: az élet processzusának alakításában segíthet — ha találkozunk vele. Ügy vélem, te meg én a kétségbeesésben találkoztunk. Ott, ahol a könyv bezárul, a szöveg elporlad, s csak a lélekvészharang kong. Most már van valami, ami biztos: a fájdalom. A fájdalom pedig emlékezés. Egy kép, ami most idehull: „Feledtem hát, hogy megkövült magányban él a csillag, s szomszédjához mogorva? Hogy a világok csak a zokogásban társak a térben?” (Rilke) Talán innen kéne továbbmenni-újraindulni. A találkozás irodalmi ÉS irodalmon túli dimenziója felé. 444
