Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus

Igazi regényhősök éppoly meghatározottak, mint az elevenek. Wilhelm Meister nem emelhet kezet magára, mint Werther. Don Quijoténak és Oblo- movnak el kell pusztulnia, de öngyilkos egyik sem lehet.

Don Juan általam elkárhoztatott alakjának oka lett volna az öngyilkosságra: a fölöslegesen véghez vitt bűnök tudatából fakadó önvád, meg a hiábavalóság érzete. De sem a személyiségéből, sem ennek kibontakozásából nem vezetett út az öngyilkosságig. A rendületlenül konok akarat páncélzatában, az elvontság az élet és a kimenekülés esélyeit egyformán megveti.

Aki a megtorlás kihívását is inszcenálta, nem valószínű, hogy büntetlen bűnösként a véletlenre bízná pusztulását. S a gesztusaira jellemző némileg színpadias taglejtés, az, amiben csakugyan spanyol és barokk (s emiatt — magyar!) nem engedi meg, hogy csöndesen sutba dobja az életét. Annál kevésbé, mivel az elmaradt isteni büntetés helyett immár az önibürutertést akarja. Végső kihívásként: a néma Isten helyére állva, elvégezni, amit Isten elmulasztott — mert nincs, vagy mert nem figyelt oda.

A korabeli népkönyvekben felduzzadt legendákban (melyek egy valóságos sevillai Don Jüanról regéltek) bukkantam arra a változatra, melyben az istentagadó grandot összeesküvő szerzetesek gyilkolják meg egy erdei kápolnában.

E motívumot Don Juan újabb számításával akartam tartalmassá mélyíteni: a regényben önként halt volna meg; Figyelmeztetve, idejében értesülve a csapdáról, besétál, hogy megöljék. Ironikus elégtétellel, hogy megszentelt falak közt végeznek majd vele, mint Beckett Tamással. S egyházi, nem királyi bérencek, mint amazzal.

Noha az életére törő összeesküvés regényes ötlete nem az én képzeletemben fogant, mihelyt átgondoltam Don Juan indítékait, láttam is már azt az éji erdőt meg a végső jelenetet. Jobban láttam, mint hősöm arcát, amikor belefogtam keserves történetébe, nem voltam többé segédeszközökre utalva. Az elhagyott kápolna ott derengett előttem, roppant fák között, az éjszakában; az oltár előtt néhány gyertya világított a megbúvó gyilkosoknak.

A lóháton, mérsékelt iramban közelgő Don Juan hallgatag arca nyugod- tabbnak tűnt, mint Goya képén a Pedro Romeroé. Mint aki bizonyosságok nélkül is végre tud valamit, aminek fölismerése nekem nem adatott meg.

(Budapest, 1985. január)

419