Életünk, 1985 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1985 / 5. szám - Deák Tamás: Don Juan halála - Regény-torzó, meg egy bizalmas epilógus
— Nem búcsúzom tőled — hangzottak utolsó hozzám intézett szavai, mielőtt hazautaztam volna Kolozsvárra. Jólértesültek tájékoztathatták, nem valószínű, hogy megérem a Don Juan- film forgatását. Így váltunk el, jóvátehetetlen félreértésben, összetévesztettük a halálunkat. * Elutazásom előtt részletesen ismertethettem, milyen lesz az íródó regény kifejlete (s egy mű bizony a szó szoros értelmében íródik a vége felé, szinte maga teremti magát, ősnemzéssel), Don Juan halála. Miért kellett meghalnia, kitűnt az isteni igazságszolgáltatást provokáló vállalkozásainak kudarcából. A legfőbb Jó — bizonyíthatatlan okkal — hallgatott. A gondolkodó merénylő által véghez vitt tetteket nem követté »a várva- várt megtorlás. A gonosz büntetlen maradt. Ez a világ az ördögé — vélhette Don Juan. Vagy mert nincs Isten, vagy mert — némely deisták ezt hangoztatták — elfordult az általa teremtett műtől, utálkozva, mint a félresikerült munkáikból kiábrándult művészek. Ennek a Don Jüannak volt lelkiismerete, nagyobb szabású és gyötröttebb, mint a langyosoké — ezért emlékeztetett Karamazov Ivánra, aki mindmáig a tudatosság és az önvád irodalmi megtestesülése. A lelkiismeretével társult Don Juan akarata. Ám a bemocskolt lelkiismerettel szövetkező akarat meghasonlik, mivel nem marad más célja: azt akarhatja csupán, hogy ne legyen. Aki kénytelen szembenézni tetteinek értelmetlenségével és avval, hogy gyalázatos eszközei a célját is elrondították, csak a megszűnést áhítozhatja. Éppoly mohón, mint egykor a tették értelmét. Fölidéztem magamban ismét Pedro Romero elszánt, előkelő és hallgatag arcát, ahogy Goya festményéről tekintett rám, még mindig idegenül, mégis meghitten. Eveken át képzeletem szemével figyeltem ezt az arcot, hozzám ha- sonítottam az idegenségét — akár a magamét a tudatomhoz. Meg kellett szoknom, hogy ez a csipkés kézelőjű bikaviador Don Jüanná változott bennem, ismerőssé — hiszen én tettem azzá. A magam idegenségét is így kellett elfogadnom. Az önismeret folyamat, nem állapot, de forrpontja annak a belátásnak a pillanata, amikor fölriadunk a tudatúnkat nyűgöző hosszas révedezésből és valószerűtlen ellentéteinkre ébredünk: hogy sok mindennek, amit tudni véltünk magunkról, az ellenkezője is igaz. Egyik önéletrajzi fogantatású regényemhez választottam mottóul Pál apostol mondatát: „Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel.” Nem tudom kicsoda vallhatja magát boldognak e tekintetben, ha magába néz. Don Juan nem tartozott ezek közé. Azt mondhatta volna Pállal: „Mert amit cselekszem, nem ismerem: mert nem azt mívelem, amit akarok, hanem amit gyűlölök, azt cselekszem.” Nem emlékszem, gondoltam-e erre a hatalmasan csattanó szövegre, amikor eszméletemben a még kialakuló Don Jüanra figyeltem. De látom, meddig vezethette vissza szellemi családfáját: ameddig én, a magamét. * * 418
